Nem könnyű a pártelnökök élete. Bizonytalan jövő, folyamatos konfliktusok, állandó kompromisszum… A rendszerváltás óta láttunk megannyi érdekes vagy unalmas, tehetséges vagy dilettáns figurát valamelyik párt elnöki bársonyszékébe elhelyezkedni, a most olvasható lista pedig azt az öt szenzációs politikai machinátor tartalmazza, akik vagy a körülményeknek, vagy a csillagok rossz állásának estek áldozatául, de bizonyára nem saját tehetségtelenségüknek.

5. KENDERNAY JÁNOS (2019-2020, LMP)

Horthy Miklós azzal menőzhetett az emlékirataiban, hogy egy király nélküli királyság kormányzója lehetett évtizedeken keresztül, de ismerjük el, szélsebesen hagyja le őt az LMP 2019 és 2020 között regnáló vezetője, aki sokáig társelnök nélküli társelnökként irányította a verekedő, veszekedő, de kétségtelenül baromira szórakoztató zöldpártot.

Teljesen érthetetlen, hogy a kiváló diplomatának és igazi visszafogott úriembernek tűnő kozmopolita Kendernay-t hogyan választhatták meg elnöknek, amikor minden tisztességes think-tank és politikai tanácsadó tudja, hogy egy krumplit lóbáló, Orbánt börtönbe zavaró performanszművész hangemberre van szükség ahhoz, hogy egy párt érdemileg előrejusson, esetünkben – szó szerint – egyről a kettőre.

Kendernay elnöklésével sajnos halálos unalomba torkollott az LMP: olyan érzése lehetett az embernek, a párt prominensei inkább megszavaztak egy halvérű, láthatatlan figurát, csak hogy a komolyabb botrányoknak végre vége legyen. Csak azt felejtették, az LMP utolsó megmaradt identitását veszik el ezzel.

Kendernay így a legfeleslegesebb, legunalmasabb, legsemmilyenebb pártelnökként végezte rövid munkáját, története pedig kiváló mintapélda, milyen eredményességgel jár az, amikor valaki egy önmagához egyáltalán nem illő munkát végez.

4. SNEIDER TAMÁS (2018-2020, JOBBIK)

Sneider Tamás és a Jobbik elnöksége a tavalyi csúfos EP-választás után jelentette be, hogy hamarosan lemondanak, hivatalosan viszont idén januárban távozott a tisztségéből.

Való igaz, hogy a Vona távozása után keletkezett űrt a néppártosodás minden ottmaradt problematikájával együtt nagyon nehéz feladatnak tűnt betölteni, ketten mégis bejelentkeztek rá, a vonai vonalat továbbvinni szándékozó Sneider és a radikális Toroczkai László.

Eleve szürreális, hogy egyáltalán létezik olyan verseny, ahol a két fél közül nem Sneider képviseli a radikálisabb álláspontot, de a Jobbikban – és Magyarországon - ez is előfordulhatott.

Őszintén nem értettem azt a tisztújítást. Határozott elképzelésem volt ismerve a múltjának szaftosabb részleteit, hogy a néppártosodó csoportosulásba tartozása csak a magyar belpolitika sodró áramlatának köszönhető, Sneider pedig az a figura volt számomra a Jobbikban, aki tulajdonképpen nincs is érdemi konfliktusban a szélsőjobbos, uszító Toroczkai-Dúró-Novák mesterhármassal, csak a politika kiszámíthatatlan viszonyai úgy hozták, hogy a másik oldalra került.

Karizmátlan, sehova nem tartó Jobbikot láthattunk a vezetése alatt, az EP-választások utáni és a tisztújítás előtti időszakban már egy igazi nyűgnek tűnt Sneider pártelnök Úrnak a helyzet. Mondjuk kinek nem lett volna az?

3. TÓTH BERTALAN (2018 -, MSZP)

Az egy dolog, hogy az orvosod a gyógyszerek híve és a kíméletlen inszomniádra Xanaxot ír fel, de néztél már meg Tóth Bertalantól egy parlamenti felszólalást? A hatás garantált! Az MSZP mindig híres volt arról, hogy kiválóan termel ki pokolian szórakoztató karaktereket, akiknek ugyanúgy a vérében van a korrupció és a simlisség, mint a csendesebbeknek, de mégis jó őket hallgatni.

Ennek fényében igazán csalódást keltő, hogy két évvel ezelőtt csak egy Tóth Bertalanra futotta.

Tóth Bertalan nem más, mint a politikai háttérguruk kissé selejtes, uncsi bábja. Kiválóan felolvassa a szöveget, amit a papíron leírnak neki, sőt, még papír nélkül is megy megfelelő gyakorlással, de bármi előremutatót és eredetit megfogalmazni már veszett ügy lenne elvárni.

Az MSZP-re ezer rossz dolgot tudok mondani, de valahol mégis szomorú, hogy a nőcsábász Kovács László, a zseniális Hiller-haver és a nagydumás Molnár Gyula után Tóth Bertalannal kell beérni. A nemi kvóta jegyében Kunhalmi Ágnesre vár a nagy feladat, hogy újra fancy, szexi és trendy legyen a Magyar Szocialista Párt. Megcsinálják!

2. FODOR GÁBOR (2013-2019, MLP)

Bizonyos értelemben az abszolút etalon. Lehet szidni Fodor Gábort, de ő az a példakép, akinek karrierjéről egy ország álmodozik: a lehető legkisebb erőfeszítéssel mindig a húsos fazék mellett lenni mi más, ha nem bravúros teljesítmény? Fodor Gábor páratlan karrierje az akkor még kicsit másféle Fideszből indult, majd az MSZP-SZDSZ koalíció közoktatási minisztereként szállította a liberális értékeket az iskolapadokba.

Volt az SZDSZ elnöke is, majd a párt lassú megsemmisülése után azt hittük, ennek a történetnek már vége, hogy aztán Fodor Gábor, a liberális képviselet doyenje főnixként támadjon fel 2013-ban alapított pártjával és önmagával együtt. A Magyar Liberális Párt, vagyis az MLP Borsodban ugyan nem tartott nagy kampánygyűléseket, ráadásul a pártelnöknek sem sikerült öt vidéki vezető nevét elmondania, de legalább elérte azt, hogy még a ballib belpesti értelmiség se tudjon igazán a létezéséről.

Ennek ellenére 2014-ben az Összefogás listájának negyedik helyéről ment neki a választásoknak Fodor.

Az a Fodor Gábor, akinek fingja sem volt, milyen érintettség okán hívták be Kálmán Olgáék az Egyenesenbe, miután megszavazta a Parlament, hogy az 1% alatt teljesítő kamupártoknak vissza kell fizetnie a kampánytámogatást.

A Fodor-saga tavaly ért véget, az MLP vezetéséről lemondott, a politikából kivonult. Persze a ’22-es közös listát azért figyelmesen nézzük meg.

1. RETKES ATTILA (2009-2010, SZDSZ)

Retkes Attila esetében nem a személye, a stílusa, a politikai kvalitásai a lényeges elemek, hanem a később kialakuló szimbolikus értelmezése. Amikor az ember azt mondja, hogy Retkes Attila, akkor két dologra gondolhat: egyrészt vagy Retkes Attilára, vagy arra a nevével összeforrott felesleges, értelmetlen, rendkívül fájdalmas és visszafordíthatatlan leépülési folyamatra, amit az ő SZDSZ-es elnöksége jelentett.

Retkes Attila a megtestesült XXI. századi posztmodern szimbolika, amikor az LMP/MSZP/bármelyik másik párt utolsó elnöke lekapcsolja majd a villanyt, az tudatlanul is „retkesattilázni” fog egyet. Elnöksége egy olyan precedens, amire azóta se sikerült magyarázatot találni: elképzelhető, hogy a beteg élni akart, de a nagy élni akarásból mégis egy rettenetesen kínos és méltatlan haláltusa lett.

A listára nem kerültek fel egykori vagy mostani elnökök kormánypárti oldalról, hiszen a gátlástalan reálpolitika értelmében semmi létjogosultságok itt szerepelni. A morált pedig hagyjuk meg a hanyatló nyugatnak.

Fazekas Adrián

2020. 10. 29.

Képek: Hír TV, Ténytár, Délmagyar, Mandiner

Ezen a blogon és más írásokban is sokszor szó volt már arról, milyen módszerek és mechanizmusok mentén működnek a szekértáborok, ráadásul egy olyan politikai környezetben, mint amilyet Magyarország tudhat a magáénak, nem kell sokáig ecsetelni azokat a végletekig káros berögzültségeket, amelyeknek lenyomatát a mindennapokban is érzékelhetjük.

Amikor májusban írtam egy esszét Mit tett az életünkkel a koronavírus? címmel, elsősorban arra próbáltam reflektálni, hogy a vírus társadalmi szempontból nem új konfliktusokat teremtett, hanem meglévőeket erősített fel.

Az azóta eltelt négy-öt hónap megmutatta, hogy a leírtak továbbra is pontosak, ott van azonban egy félmondat, amit a történelmi hűség kedvéért persze nem kezdek átszerkeszteni, de mostani fejjel eléggé szúrja a szememet.

A koronavírusnak nincsen ideológiája, de a XXI. század embere mégis szellemi síkra tereli, majd választ két szélsőség közül.

Közhelyes és naiv lett volna azt gondolni, hogy Magyarországon egy szimpla világjárvány képes egyszer az életben objektív és szakmai alapokra helyezni a munkát vagy az arról szóló diskurzust, de egy kósza gondolatként azért felötlött bennem, hogy a covid azért mégsem csak a zsidókat, csak a nácikat, csak a szocdemeket, vagy csak a liberálisokat üti, ugyanúgy szenvedhet tőle a volt kommunista TSZ-elnök meg a nemzeti tőkésosztály valamelyik prominens tagja is, szóval elképzelhetőnek tartottam egyfajta minimumot, vagy egy kis konszenzusnak a létrejöttét. 

Túl optimista voltam.

A maszk volt az a bizonyos meggyulladt gyújtózsinór a dinamiton. Az emberek úgy mocskolódnak a maszk által generált, kvázi ideológiai kérdéssé alakult két, szélsőséges álláspont egyikének védelmezése közben, mintha Orbán polgárháborús színjátékának, vagy legalábbis az egyik súlytalan látszatbotrányának a díszfigurái lennének. Ahogy azt talán már megszokták.

Az általuk képviselt logika eddig ritkán merészkedett ki az akolmeleg magyar belpolitika elefántcsonttornyából, de úgy tűnik, terjeszkedésnek indult: a nem politikai téma politikai térbe lett emelve, a maszk pro és kontra álláspontján levők mind stílusban, mind mentalitásban úgy ócsárolják és karaktergyilkolják egymást, mintha egy választás két versengő jelöltjei lennének.

A sok évtizedes törzsi gondolkodásmód kilépett a mocsarából és még nagyobb teret kér.

Ennek a logikának a nyitja, hogy a nem politikai témát úgy emeli politikai térbe, hogy a párbeszéd, a vita és a közös pontok megtalálása szigorúan nincs benne a játékszabályban. Pont ettől válik egyrészt feleslegessé, másrészt rendkívül károssá ez a gyakorlat. A résztvevőknek nincs veszítenivalójuk, hiszen a saját táboruk foggal-körömmel küzdeni fog értük, valamint arról sincs szó, hogy bárminemű retorikai készséget kéne megcsillogtatni valakinek a meggyőzése érdekében: itt nem vitázó felek, hanem acsarkodó közbeszédrombolók vannak.

De vissza a maszkhoz. Napjaink elképzelt háborús helyzetében a maszkpártiak és a maszkellenesek töltik be a csatateret. A koronavírusnak fél év kellett, hogy kitermelje a maga ideológiáját, aminek mentén kettészakadhat az ország. Ez nyilván nem előzményektől mentes, mondjuk úgy, a járványnak egy kiváló terepe volt ahhoz, hogy összeugrassza a társadalmat.

Ráadásul minden adat azt mutatja, hogy megérkezett a második hullám, ez pedig valószínűsíthetően komoly szankciókat és szabályozásokat von maga után: a maszkellenesek tábora egyre inkább nőni fog. Hogy ez miért van? Karóczkai Balázs kiválóan leírja az Azonnalin: az úgynevezett prevenciós paradoxon miatt, aminek lényege, hogy a védekezés az első hullámban annyira sikeres volt, hogy az emberek egyre távolabb érezték magukat a vírustól, elkezdtek kételkedni. Most pedig, amikor a covid második felvonása többszörös erővel éri el az embereket márciussal, áprilissal ellentétben, és így közönyössé váltak. A vírussal szembeni közönyösséggel pedig szembekerülnek azokkal, akik komolyan veszik mindezt. Ennek a leképződése az, ami az interneten és hamarosan a való életben is történik.

Orbán Viktor sokadik alkalommal csak egy kávét kér. A megosztott tömegek felett 2/3-dal politizálni számára alighanem a mennyországot jelenti. Az, hogy a polgárháborús hangulatot szítani sem kell már, hanem magától jön, munkájának beérését jelenti.

Minden a terv szerint.

Fazekas Adrián

Képek: 24.hu, Ezalényeg, CNN

Az Origo, a lap, amelyik egykoron egy minőségi, függetlenül működő sajtóként volt ismert, most pedig az undorító kormánypropaganda egyik legfontosabb zászlóshajója, megújult kinézetében. A döbbenetes változás csak akkor tűnt fel a mainstream médiának, amikor egész jelentős mértékben elterjedt az interneten, hogy a YouTube-on százezres nagyságú követőtáborral rendelkező influencereket nyertek meg a kampányra.

Az "ujatmutatunk" hashtag alatt aztán összegyűlt az a feszültség, amit egy olyan társadalom ad ki magából, amelyiknek éppen azt próbálják bekamuzni, hogy az elnyomó rendszer, amelyben élnek, tulajdonképpen egy trendi-fancy-szexi világot jelent.

Az Origo marketingesei görcsösen próbálják megmutatni ezt a nyilvánvalóan nem létező oldalát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, miközben távolról is látszik, hogy a hazugsággal vegyített tehetségtelenség kíméletlenül visszaüt. Nem elég látni az elképesztő nézettségi adatokat, a bugyijukhoz nyúló rajongókat és a népszerűséget, talán érdemes lenne észrevenni azt is, hogy a gyalázatos reklámkampányhoz nevüket adó influencerek nézői többségében nem Soros György migránsaira, Orbán Viktor elképesztő külpolitikai húzásaira, vagy Németh Szilárd csülökfőző képeire kíváncsiak. 

Megint csak megmutatkozik, hogy a nyugdíjas szekértáborát kibővíteni kívánó orbáni hatalom nyitna a fiatalság felé, de sem elég tudása, sem eszköze, de érthető nyelvezete sincs ahhoz, hogy megnyerje őket. A Z-generáció felé való nyitás egyenesen abszurdnak hat az Origo tematizálási szokásait ismerve.

Az influencer-világ és az önmagát kozmetikázni kívánó kormány kapcsolata még sosem volt ennyire jól érzékelhető. A világról, magukról és összességében a rázós társadalmi problémákról tudatosan semmit nem gondoló, viszont jóképű, üresfejű, mosolygós reklámemberek kiváló felületet adhatnak arra, hogy a propaganda azt a korosztályt is elérje, amelyik generációs alapjaiból kifolyólag képes átlátni a szitán, ha az internetes marketingeszközökről van szó.

Az Origo azonban végtelenül rosszul csinálja. Ahogy eddig is az ilyen kampányok idején, úgy most is trollkodás lett a vége. A hashtag elszabadult, a kreatív mémek pedig pillanatok alatt taroltak.

A történetből látszik, hogy az Orbán-rendszer és az úgynevezett véleményvezérek együttműködése egyelőre hagy némi kívánnivalót maga után. Azonban a világtrendek követői érezhetik, hogy a közeljövőben, ha a profit és a hatalom úgy akarja, márpedig miért ne akarná, egészen bimbózó kooperáció sülhet ki ebből. Az influencerek, mint a globális neoliberális hegemónia egyenes következményei, népes követőtáborral rendelkeznek, ráadásul egyetlen reklámspot vagy citylight sem tudja olyan hitelesen megszólítani a fiatal potenciális réteget, mint azok az emberek, akiket kis túlzással ez a vásárlóréteg már évek óta "befogadott az otthonába".

Egy populista, napraforgó-párt akarhatna ennél többet?

A trend az volt, hogy az influencerség egy visszafordíthatatlanul elterjedt jelenség és jól működő marketingstratégia lett az elmúlt években a nagyvállalatok számára. A magyar állapotok, a Fidesz think tankjai azonban eljutottak oda, hogy ez a politikai térben is értelmezhető, kvázi a propaganda szolgálatába állítható. Hiszen mitől lenne más egy neoliberális, a profitért bármire képes, elvek nélküli multi, mint a Fidesz?

Az Origo kampánya tehát ezúttal felsült. Kiröhögték, beégették őket. Alighanem a zsíros ajánlatot elfogadó influencerek is veszítettek pár követőt. Ettől függetlenül azonban félelmetes az a tendencia, ami a két legnagyobb hatalom összeállásának első, egyelőre megbukott kísérlete. Bizonyára el fog jönni az idő, amikor egy, vagy több fokkal profibb marketingguruk vezénylik le a kampányokat. Az pedig a gondolkodó fiatalság elvesztését is jelentheti.

Fazekas Adrián 

Képek: ezalenyeg.hu, Kreatív Online

Még néhány gondolat a Szíjjártó-ügyről.

Szokatlanul nagy visszhangot váltott ki, hogy a magyar külügyminiszter, Szíjjártó Péter a családjával Szíj László tiszakécskei oligarcha luxusjachtján töltötte a nyaralását, miközben a közösségi platformokon a PR-csapata serényen próbált rájátszani arra, hogy úgy állítsa be a politikust, mintha az irodájában intézné kis hazánk ügyes-bajos dolgait. 

Az ügy pillanatok alatt a mainstream magyar sajtó egyeduralkodó híre lett, ahogy ilyenkor lenni szokott, témát szolgáltatott a beszélgetős politikai műsoroknak, a publicistáknak, és alighanem a másnapi címlap problematikája is megoldódott. A Szíjjártó-ügyet azonban alapjaiban érti félre az írástudó értelmiség jelentős része és a társadalom is. 

Bevett, lassan hagyománynak számító közéleti vonulat az, amikor XY ellenzéki párt egy komolyabb kormánypárti korrupciós eset után azonnali LEMONDÁSRA szólítja fel az érintett embereket. Úgy, hogy pontosan tisztában vannak vele, az ég világon semmilyen következménye nem lesz az egész történetnek. 

Okos, többdiplomás, sőt, a politikában jártas figurák sem értik, milyen ostobaság a hagyományos demokratikus keretrendszerek mentén értelmezni a kormánytagok gátlástalan korrupcióját. Magyarország már nem az a hely, ahol komolyabb ingerküszöböt ütne át egy több millió forintos ajándék, amit egy fideszes oligarcha adott egy fideszes külügyminiszternek.

Látszólag tarolnak a hírportálok, a számok pörögnek és természetesen nem is arról van szó, hogy ne kéne beszámolni az ügyről, de mégiscsak álságos kissé, hogy senki nem veszi észre a tényt, hogy nem Írországban, Svédországban vagy Dániában vagyunk, ahol ezeknek a töredéke is egy bukott karriert vonna maga után, hanem abban az országban, ahol egyenesen kisstílű dolog ezen fennakadni.

Az álnaiv értelmiség elkezdett számolni: hogy utazik Szíjjártó a Lady MRD luxusjachton, ha havi kétmillió forintot keres? Spórol? Félretett? Derék dolog! Akik ezen lamentálnak, nyilván egy olyan rendszer képét próbálják az országra vetíteni, ahol a politikusok nem a kormányhoz hű üzletemberek kegyéből hédereznek külföldön, hanem a saját pénzükből, de a cinikus kesergés helyett érdemesebb lenne tanulságokat levonni, illetve nem elvárni, hogy a rendszer ezen kereti között a külügyminiszter ne fogadjon el ilyen utazásokat. 

Úgy tűnik, pont a legvéresszájúbb kormánykritikusok nem értik, hogy a 2022-es váltáshoz nem az ilyen esetek mainstreamben tartására van szükség. Nyilván nagyot ment ez a sztori, luxusjacht, fideszes politikus, oligarcha, van itt minden, amin csámcsoghatnak a DK-s fórumokon meg a bulvárlapokban, de ha az ilyen ügyek lesznek az elkövetkezendő kampány középpontjában, a Fidesznek nincs oka az aggodalomra.

Azt kell elsősorban látni, hogy amíg a határon túli helyeken, nem is olyan messze tőlünk Szíjjártó jachtozása egy orbitális botrány lenne, itt nem több néhány cikknél és kétszáz fb-hozzászólásnál. Tény és való, hogy ezt a helyi értéket Orbán Viktor szabta meg, de ez ellen a kormány leváltásáig semmit sem lehet tenni: jobb, ha alkalmazkodunk. A politikai elit figurái nem gyűlölt gazemberek, hanem irigyelt öltönyösök lettek, az átlagember pedig büszkén mondja azt: igen, ha a helyükben lennék, én is ezt csinálnám, mi baj van ezzel? 

A korrupció és a belterjes ajándékozás leleplezésével tehát a kormánypártok nem sebződnek meg, az ellenzék dühönghet egyet, de ami az igazi cél lenne, hogy a bizonytalanok és a nem-szavazók is elmenjenek, ahhoz ez kevés. Elárulok egy nagy titkot: az emberek tudják, hogy Orbánék lopnak. Ennyit felmutatni 2022-re egyet jelent annak a beismerésével, hogy nincsen közös víziójuk. 

Szíjjártó Péter nyaralása nem más, mint egy kiváltságos gumicsont. Ahogy említettem, nincs arról szó, hogy ne kéne beszámolni róla. Az egyetlen, ami számomra visszás, az az égbekiáltó közfelháborodás, ami ezt övezte. Ha úgy teszünk, mintha Skandináviában lennénk, beismerjük, hogy nem értjük a rendszert. Ha pedig nem értjük, leváltani sem tudjuk egyhamar. 

Fazekas Adrián

Képek: G7, Átlátszó

A politikai elittel szemben kritikus, civil hangok egyik táptalaja volt az Index. Lehetőséget és együttműködést biztosított egy olyan felületen, ahol új nézőpontokat és más megközelítéseket lehetett „bedobni a közösbe”. Egy olyan rendszerben élünk, ahol a kormánnyal kritikus mainstream felületek is a túlélésért küzdenek, nemhogy a harcot egyedül vívó, vagy nagyon kis létszámú szerkesztőséggel bíró civil csoportosulások. Számukra alighanem egyetlen platform sem maradt 2020 Magyarországán.

Ebből a helyzetből kell felállni az igazságot keresőknek.

Fazekas Adrián, 2020. 07. 28.

A Diákhangon többször is szó volt már Rácz Zsófiáról, aki tavaly év végén lett ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár, mindössze 22 évesen. Akkor úgy írtam, erős kettős mércének számít, ha az ellenzék a koráért kritizálja, miközben Nagy Blankát és társait kvázi teljesítmény nélkül emelik piedesztálra. Mára egyértelművé vált, hogy Rácz Zsófia nem a tapasztalatlansága és az életkora miatt alkalmatlan, hanem mert nevét adja egy olyan gyalázatos poszthoz, aminek létezését semmi nem indokolja azon kívül, hogy a Fidesz felmutathatja a saját díszfiatalját.

A Pedagógusok Szakszervezetének ifjúsági Tagozata hónapok óta szerette volna elérni, hogy Rácz találkozzon velük. Lévén, hogy a fiatalokkal való kapcsolattartásról és kerekasztal beszélgetésekről kéne szólnia a munkájának, evidens lenne, hogy a helyettes államtitkár leül velük tárgyalni. A PSZ azonban azt mondja, március közepe óta próbálják reménytelenül összehozni a találkozót, miután azokat Rácz rendszerint lemondja az utolsó pillanatban.

Facebook-oldaláról azért kiderül, hogy a nyilvánosság előtti szereplés azon részétől nem ódzkodik annyira, ahol nem kell nem várt, vagy épp kellemetlen kérdésekre válaszolnia, mint a pedagógushiány, az iskolai agresszió vagy a túlterheltség. Maruzsa Zoltán államtitkárral már könnyebben ment a meeting és a Kossuth Rádióban is járt június elején. Rácz Zsófia nyilvánvalóan azt a bevált receptet követi, vagy épp követtetik vele, ami szigorúan tiltja a kormánypárthoz közelálló figuráknak, hogy a sajtó kritikus részével szóba álljanak, vagy a sajátjaikon kívüliekkel folytassanak párbeszédet. 

Pontosan ez mutatja meg, milyen naiv dolog volt innovációt várni tőle. Nem egy személy, hanem egy jelenség Rácz Zsófia. Tisztában van vele, hogy egyszerű, eldobható kirakatbábuként funkcionál úgy, hogy akkor sem lesz eredménye a munkájának, ha egyáltalán végezné azt a feladatot, amit a - Fidesz helyett - becsülete és lelkiismerete diktálna neki. Ha nem bólogat, ha nem hunyja le a szemét a rendszerszintű problémák felett, ha nem tartja, hogy "egy a tábor, egy a zászló", ő is tudja, hogy helyettes államtitkári karrierje a közeg narancsszínű oldalán egy egész évet nem élne meg.

Márpedig ha valaki igazán szeretne tenni a fiatalokért, annak van annyi gerince, tisztessége és józan esze, hogy nem egy olyan politikai alakulat támogatásával végzi azt, amelyik az oktatási rendszer módszeres lerohasztásán dolgozik egy évtizede. Nincs az az ügy és cél, amiért közösséget lehet vállalni a Fidesszel: a kompromisszum és az összefogás helyett ők a tönkretétel és az ellenségeskedés kizárólagosságában hisznek.

Rácz Zsófia hozzáállása azért igazán tragikus, mert nem egy megkeseredett, ötvenes BAZ megyei KDNP-s, hanem egy fiatal, kétségkívül okos és értelmes emberről van szó, aki ahelyett, hogy ezen tudásával az élére állna az oktatási problémáknak, egy olyan politikai oldalhoz csatlakozott, amelyiknek - az előzőekkel együtt - történelmi felelőssége van abban, hogy az iskolából kikerülő fiataloknak se elég tudása, se elég rátermettsége nincs ahhoz, hogy megállják a helyüket a világban. 

Természetesen az is egy opció, hogy nem megy el a PSZ ifjúsági tagozatához, nem fog összedőlni a világ, hasonlóan lehet büszkélkedni a közösségi oldalakon a külföldi ösztöndíjakkal meg az alákérdezős interjúkkal, de Zsófia, ettől semmi nem fog megváltozni. Sajnálatos, hogy te, aki néhány éve még a rendszer elszenvedője voltál, minden ellenérzés és fenntartás nélkül beálltál menteni a menthetetlent. A saját társaidat, a nálad egy fokkal talán rosszabb helyzetben levő fiatal barátaidat és ismeretlenek százezreit köpöd szembe azzal, hogy ekkora lehetőséggel a kezedben te gátlástalanul félrenézel, sőt, el se mész olyan helyekre, ahol a valóság egy kis szeletével megismerkedhetnél. Sajnálatos a kinevezésed, sajnálatos az eddigi teljesítményed és sajnálatos lesz az a pillanat, amikor rájössz, milyen hibát követsz el most.

Fazekas Adrián

Képek: MagyarHang, Eduline

Bár tény, hogy a vasalódeszkás tanár videójára adott tankerületi reakció egy az egyben a kádári hagyaték újbóli megjelenését sugallta, ahogy az is, hogy a leszámolásszerű büntetést elviselni kényszerülő nevelő egyből szimpatikussá vált ezzel a húzással, de mégsem ettől volt jó az a videó. Attól volt jó, mert humorosan, ironikusan tudott hozzáállni egy olyan helyzethez, ahol a fásultság és a motiválatlanság a digitális oktatásban nagyon gyakori jelenség volt úgy a diákok, ahogy a tanárok részéről. Ha az én tanárom csinált volna ilyet, talán nem tanulom meg a hátúszás vagy a mellúszás tökéletes lépéseit, de mindenképpen erőt ad ahhoz, hogy a tanév utolsó részében se felejtsem el lefutni a kötelezőt. 

Előzőleg megemlítettem a velünk maradt kádári tempót, de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy nem személyesen Kádár akart volna revansot venni, ha az ő idejében egy humorosnak szánt szkeccsben egy tanár egy vasalódeszkán feküdve tanítja a diákjait úszni, hanem ahogy most, egy jelentéktelen csinovnyikja, az az élettelen hivatalnok, aki egyetlen örömét és boldogságát abban leli, ha a nagyfőnöknél is könyörtelenebbül bánik el a valakivel, hátha az majd felfigyel rá. Balázs József, a Hódmezővásárhelyi Tankerületi Központ vezetője hasonlóan tett, ahogy Orbán szokott bizonyos helyzetekben, jutalom helyett azonban lemondásra kényszerült.

Vezsenyi László, az elhíresült makói tanár értelemszerűen nem gondolta, hogy a humorosnak szánt performanszával kitermeli a kora Egerszegi Krisztináit, ahogy azt sem, hogy diákjainak tényleg egy vasalódeszkán kell majd elsajátítaniuk a videóban látottakat. Érthetetlen, hogy miért kellett nyilvános ügyet, sőt, botrányt csinálni egy olyan esetből, amire a természetes reakció alapesetben egy-két elismerő szó és nevetés lett volna. Ugyan Balázs lemondott és az EMMI és túlkapásnak nevezte a történteket, a sztori jócskán hagy maga után tanulságot.

Ami biztos: a hatalom továbbra is odaszúr a "rebelliseknek". Vezsenyi nem akart az lenni és igazából nem is lázadó, hiszen más, kevésbé diktatúraszagú oktatási rendszerekben az ilyen videók természetes velejárói a jó légkör fenntartásának, de Magyarországon ennyi is elég ahhoz, hogy a felső vezetés egyik képviselője felfüggesszen, majd porig alázzon valakit a hivatásában. 

Vezsenyi radikális esete talán azoknak az elhivatott tanároknak szól, akik nem tudják, mennyi fér bele ebbe a rendszerbe. Kiderült, hogy nagyjából semmi. A tanmenettől való eltérés, a humor beengedése a tantermekbe, a poroszos stílus elhagyása alighanem főbenjáró bűnnek számítanak egy olyan helyen, ahol a központi tervezés és a felülről megmondás mentalitása uralkodik. Pontosan tudják, hogy ezeknek a rendszereknek abban a pillanatban van vége, amikor egy-egy közeg társadalma, esetünkben a pedagógustársadalom azt mondja, hogy nem végletekig irányítható bábok és nem kérik olyan emberek instrukcióit, akiknek hatalmi helyzetükből kifolyólag sosem kellett szembenézniük a realitással, a szomorú valósággal. Ez előbb-utóbb elkerülhetetlenül megtörténik, a nyilvános megaláztatás csak olaj a tűzre.

Balázs József lemondásától semmi nem változott, az igazi tragédia ott van, hogy ez a jelentéktelen, megmosolyogtató felvétel a mainstream sajtót tudta uralni, miután a kreativitás utolsó szikráit elüldözni kívánó tankerületi vezető(k) híressé tették azt. Nagyobb nyilvánosságot kapott az ügy, mint rengeteg más iskolai bántalmazásról szóló hír, ami egyszerre mutatja meg az oktatáspolitikusok és a sajtó prioritási hibáit. 

Hatalommal visszaélni, erősködni nagyon megy, ellenben az oktatással kapcsolatos, igazán súlyos és rendszerszintű problémákra megoldást keresni már kevésbé, kezdve a diákterrorizálástól a szegregációig. Minden része szomorú a vasalódeszka-ügynek.

Fazekas Adrián

Képek: NyugatiFény, Vásárhelyi Televízió

Tüdőgyulladást okozó, eddig ismeretlen vírus tűnt fel Közép-Kína legnépesebb városában, Vuhanban, írta meg a magyar mainstream sajtó egésze január első napjaiban. Apró, jelentéktelennek tűnő posztok és rövid cikkek számoltak be arról, hogy az előzetes vizsgálatok alapján nincs bizonyíték arra vonatkozólag, hogy a vírus terjedne emberről emberre. Ugrunk pár hónapot az eseményekkel, 2020. áprilisa. Az egész világ másról sem beszél, mint az „ismeretlen vírusról”, ezzel kelünk, ezzel fekszünk és olyan diskurzusok képzik a közbeszédet, amit a szilveszteri koccintásnál, boldog új évet kívánva egymásnak aligha gondolhattunk volna: kijárási korlátozás, oktatási intézmények bezárása, időkorlát nélküli kormányzati felhatalmazás, gazdasági összeomlás veszélye… Az általunk ismert és megszokott élet rendje pillanatok leforgása alatt a feje tetejére állt. A kötöttségekből kifolyólag nem egy egyetemes, globális helyzetértékelést szeretnék adni, hanem elsősorban minél több, a magyarországi állapotot leginkább meghatározó egyéni és társadalmi hatást röviden megvizsgálni egy sajátos kritikai szemlélettel, érintve minél több fajsúlyos kérdéskört a szélsőséges narratíváktól az irreális gazdasági viselkedésen át az oktatásig. Írásom valós és a koronavírus által meghatározott életünk sarkalatos pontjaival kíván foglalkozni, de nem hivatkozásokra és tudományos felmérésekre, tanulmányokra épül, sokkal inkább egy esszéként érdemes értelmezni személyes, szubjektív és ezáltal természetesen vitatható meglátásokkal.

Feltűnő, hogy a koronavírus elterjedésével járó pánikhelyzet nem új társadalmi problémákat teremtett, hanem régi tabutémákat hozott újra a köztudatba, gondolva itt akár a közösségi távolságtartás miatt szükséges izolációra, vagy a generációs konfliktusokra. Ezek a COVID-19 pandémia nélkül is mélyen megágyazottak a magyar társadalomban és elég egyetlen szikra, hogy a felszínre kerüljenek. Napjainkban azonban a koronavírus nem egy szikrának, inkább egy egész vulkánkitörésnek tekinthető.

Az elmúlt hónapokban igazán tanulságos volt az interneten megszólaló, vagy a boltokban jelen levő hangokat alaposabban áttanulmányozni. Egyből észrevehető, hogy a koronavírussal kapcsolatos narratívák többsége – mondja azt akár egy számottevő követőtáborral rendelkező közéleti szereplő és akár egy átlagember – a képzeletbeli pólus két, radikális végén helyezkedik el. A Magyarországon jelen levő politikai mentalitás és az azt övező kultúra köztudott jellemzője, hogy képtelen mérsékelni önmagát, ennek pedig egyenes következménye, hogy ez az attitűd kikerül a politika buborékjából és az élet minden területén érvényesülni fog. A választások előtti kampányidőszakból ismert szekértáborok tömegei akarva-akaratlanul mindent megtesznek a közbeszéd további rombolásáért, de egyben elérték azt is, hogy a társadalom a felmerülő akadályokat kétpólusú rendszerekként értelmezze, ahol olyan narratívák közül lehet választani, hogy a vírus vagy végérvényesen eltörli azt a világot, amit eddig ismertünk, vagy nem több egyszerű megfázásnál és feleslegesek a korlátozások. A bonyolultabb, ugyanakkor a tényekre alapozó, emiatt pedig a valósághoz sokkal közelebb álló, minden radikális végkifejlettől mentes nézetrendszer értelmezése és önmagában annak a beismerése, hogy alig tudunk valami biztosat, igazán nehéz feladatnak bizonyul. Téves és káros, de letagadhatatlan jelenség az önjelölt ideológusok egyre jelentősebb térhódítása, akik szintén nem fukarkodnak a szélsőséges téveszmék és találgatások propagálásával. Egyfajta pszichológiája is van a két pólusnak: az egyik rájátszik az emberek összeesküvéselméletek iránti fogékonyságára és a jelenleginél sokkal súlyosabb, csaknem apokaliptikus jövőképet vizionál, a másik pedig talán elfojtásból, de bagatellizálja azt, nem vesz igazán tudomást a krízisről. A koronavírusnak nincsen ideológiája, de a XXI. század embere mégis szellemi síkra tereli, majd választ két szélsőség közül.

A társadalom hibás berögzültsége nem merül ki a véleményformálás eltúlzott módjain. A neoliberális, piacfundamentalista világtrend beépülése az össztársadalmi gondolkodásmódba olyan sikeresnek bizonyult, hogy az előállt rendkívüli helyzet természetes emberi reakcióját jelentette a mértéktelen pánikvásárlás. A Mont Pelerin Társaság alapító tagjai alighanem elégedetten csettintenének. 25 százalékkal emelkedett a kiskereskedelmi láncok forgalma egy hét leforgása alatt április elejére. Ahogy már az előző bekezdésben írtam, a politikához való viszonyulás és az abban megjelenő radikalizmus beépült a mindennapi életünkbe és nagyon úgy tűnik, nincs ez másként a gazdasági ideológiákkal sem. A boltokat érintő korlátozások problematikáját szükségtelen felvásárlással megoldani próbáló tömeg talán nincs is tisztában azzal, hogy milyen jól megtervezett mechanizmusok mozgatják döntéseikben. Bármilyen vészhelyzet áll elő, egyértelműnek tűnik a piac mindenhatóságának hegemóniájában felnőtt generációk számára: először birtokolni, feltölteni a kamrát konzervvel, száraztésztával, olajjal, rizzsel, megvásárolni az összes WC papírt és fertőtlenítőszert, ami a polcokon van, majd aztán lehet arra is gondolni, szükség van-e erre a pótcselekvésre. A neoliberális kapitalizmus mentalitását mondják fel szóról szóra azok, akik így cselekszenek. Természetszerűleg nem érdekel senkit, hogy a tizedik konzervet már illene visszatenni, hiszen a túlélésről van szó. Most vagy soha. Ebből pedig az következik, ami a rendszerváltás óta annyiszor előfordult már nem várt események idején: megint a szegények járnak pórul. A bizonytalanságban, hónapról hónapra élő embereknek egyszerre kéne hozzájutniuk azokhoz az alapvető egészségügyi eszközökhöz és élelmiszerekhez, amikhez a középosztály hozzájut és közben megbirkózni a megszűnő munkahelyek lehetőségével, a munkanélküli segély semmit nem érő intézményével és a kormány passzivitásával.

A koronavírus néhány nap alatt gazdaságot, társadalmi működést meghatározó, egyeduralkodó topik lett mindenhol a világban. A fiatal nemzedék Magyarországon most olyan mementóval találkozhat, amivel eddig talán soha: szemük előtt láthatják, a bőrükön tapasztalhatják a történelmet. A nyugati, liberális demokráciák térhódításával Fukuyama (1989) a történelem végét vizionálta. Nem arról értekezett, hogy ezzel a háborúk és politikai konfliktusok véget érnének, de tény, hogy a demokráciák megtörését célként kitűző politikai elit ténykedése ellenére a szocialista blokk összeomlásával és a harminc éve lezajló rendszerváltásokkal, a piacgazdaság különböző típusainak bevezetésével valami megváltozott. A Kádár-korszak sikere a kemény diktatúra utáni depolitizálás volt, a rendszerváltás hurráoptimizmusának eltűnésével pedig az emberek még inkább egy olyan működési modellben találhatták magukat, ahol a tekintélyuralmi rendszer és a személyi kultusz elengedésével távolabb kerülhettek a politikától és a közügyektől. A korrupciót, a hazudozást, a gátlástalanságot, a nem teljesített ígéreteket, tehát összességében az elrettentő negatív példákat látva pedig sok magyar fiatal együttes érzése lehet, hogy a közügyektől érdemes minél távolabb maradni. A koronavírus nem politikai, hanem elsősorban egészségügyi probléma, ez nyilvánvaló, de közügy, méghozzá olyan, amilyenre aligha lehet példát mondani az elmúlt évtizedekből. A COVID-19, ami kivétel nélkül minden embert érint az országban, megmutathatja az apatikus fiatalságnak, hogy van lehetőség visszahúzódni az ún. „biztonságos térbe”, nem foglalkozva a társadalmat közvetlenül érintő témakörökkel, de ez az önbecsapás stratégiája. A globális összekapcsoltság évszázadában ideje észrevenni, hogy nem vagyunk egyedül: így lesz a vuhani dögpiac következménye a boltok korlátozása és a Google Classroom, ha pedig csak a saját személyes életünk áll a középpontban, még védtelenebbek vagyunk a világ megpróbáltatásaival szemben.

A koronavírus az oktatás tekintetében személyesen is érint. Semmiképpen nem osztom azokat a véleményeket, amik a vírus pozitívnak gondolt hatásairól szólnak és úgy vélekednek, hasznos lehet a modernizáció és a XXI. századba való belépés szempontjából. Nem gondolom, hogy ennek így kellett történnie, hiszen sem egységes stratégia, sem megfelelő felkészítés nem előzhette meg a kísérletet. Egy nehéz helyzetben kellett döntést hozni és világos, hogy az oktatási intézmények nem maradhattak nyitva, de látványosan könnyebb helyzetben vannak azok az európai országok, ahol az oktatásba fektetett innovációs támogatások a gyakorlatban is meglátszottak. Magyarország ennek nem példája, így pedig pedagógus és diák egyszerre próbál térképet találni ehhez az útvesztőhöz. Még egyszer hangsúlyozni kell: nem a kormány, iskolákat bezáró döntésével van probléma, hanem azzal, hogy a digitális oktatási rendszer fejlesztése évek óta a halogatás fázisában van, rengeteg középiskolában egy elektronikus napló bevezetését sem sikerült megvalósítani. Annak a nyugdíj előtt álló pedagógusnak, akinek ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egyáltalán bekapcsoljon egy számítógépet, most Skypeon kell oktatnia és leadni az anyagot. Annak a három műszakban dolgozó borsodi anyukának, aki egyedül neveli a gyermekeit, most a munkahely és a felügyelet megoldásán túl a hiányos eszközök és a nem működő internet problémája is a nyakába szakadt. Csak kettő, korántsem ritka példa, ami a digitális oktatási rendszer felkészületlenségét, ezáltal működési nehézségét mutatja. A jövő egyértelműen a digitalizáció felé mutat, de ennek egy végletekig megtervezett, elméletben és gyakorlatban is helytálló, hatékony struktúraként kell működnie, nem pedig egy válsághelyzet keservesen meghozott döntéseként. Ha vége ennek a krízisnek, az oktatásért felelős szakemberek első dolga ennek előkészítése, hogy a pár év múlva iskolába kerülő fiatalság és a pedagógustársadalom már a fizikai és online térben is tisztában legyen a szerepekkel és a működéssel.

Ugyanennyire nem elhanyagolható hatása a koronavírusnak a generációs konfliktusok minél erőteljesebb jelenléte. A közösségi felületeken tele vannak a nyugdíjasokat kritizáló írásokkal, hiszen az a közösségi élményünk, hogy a szabályozások meghozatala után is rendeletlenül látni őket az utcákon, buszokon, boltokban. Ismerős jelenség, hogy unokák és nagyszüleik a XXI. században egyre távolabb kerülnek egymástól. Mind életformájukban, mind nyelvhasználatukban, mind gondolkodásmódjukban egy teljesen más világot képviselnek elődjeikhez képest, ebből a meg nem értésből pedig pillanatok alatt ellentétek alakulnak ki, öregek és fiatalok okolják egymást hibásan. Káros megoldás a koronavírust generációs szempontok mentén értelmezni és személyes tapasztalatokból széles körű tanulságokat levonni, esetleg valamelyik korosztályt kizárólagosan hibáztatni a járvány gyors terjedéséért. Az általánosítás elkerülése azért fontos, mert rengeteg különböző szempontot kell figyelembe venni: a szociális szférában dolgozók, a szociális munkások, mint láthatatlan csodatevőkként működnek ebben az időszakban, sem pénzügyi juttatásokat, sem megbecsülést nem kapnak a kormánytól, sőt, nem is igazán akarják észrevenni őket. Az egyéni felelősségvállalás és a segítség az idősek ellátásában nemes dolog, de elvileg kéne működnie egy ellátórendszernek, ami egyszerre képes elvégezni a feladatát vészhelyzetben és a mindennapokban is. Ez Magyarországon nem történik meg, a gyakran család nélkül, egyébként is izoláltan élő idősek csak magukra hagyatkozhatnak, ezáltal pedig kénytelenek útra kelni és bevásárolni. Ami az egyik oldalon az egyéni felelőtlenséget, az a másikon a szociális ellátás felkészületlenségét, az abban dolgozók cserben hagyását mutatja. Tartom magam ahhoz, hogy csak az általánosítások elkerülésével érdemes elemezni a diskurzust, így elkerülhetetlen, hogy az érem másik oldaláról, vagyis azokról a nyugdíjasokról is szó essen, akik gyakran a saját egészségüket kockáztatva indulnak el úgy, hogy a mindennapi ellátásuk nincs veszélyeztetve. Az idősek a 22-es csapdájába keveredtek: ha az előírásoknak megfelelően járnak el, akkor tovább emészti őket a magány és annak súlyos következményei, ha elindulnak, akkor az egészségüket sodorják veszélybe. Ezzel többé-kevésbé mindenki tisztában van, de mégis sokatmondó, hányan vállalják ezt a lehetőséget azért, hogy társaságban legyenek, vagy legalább az illúzióját érezhessék. Az időskori, krónikus magányosság legyőzéséhez nem kellenek méregdrága gyógyszerek és eszközök, elég egyetlen ember, akihez szólni lehet, a koronavírus viszont pont ezt nem teszi lehetővé. Az államnak és az egyénnek ugyanolyan felelőssége van abban, hogy már a koronavírus előtt szignifikáns problémát jelentett az idősek társadalmi elszigeteltsége, a jövő pedig semmi jót nem tartogat, ha figyelembe vesszük, hogy már a társas kapcsolatok szükségszerű elvágása előtt egy lesöpört, ki nem tárgyalt, figyelembe nem vett problémakörként kezelték.

Ezen a téren a fiatal generáció előnyösebb helyzetben van, hiszen az idősekkel ellentétben otthonosabban mozognak a virtuális térben és a kapcsolattartás megváltozott módjai között. A széles eszköztárral rendelkező Z-generáció mémkommunikációja, ami a koronavírus esetében is megfigyelhető, talán szokatlanul hathat mindenki más számára. Úgy tűnhet, mintha lebecsülnék a problémát és a humorral operáló képek elbagatellizálnák a koronavírust, pedig sokkal inkább a fiatalság kifejezőeszközéről van szó, egy olyan kollektív, generációs alapú nyelvezetről, ami pont attól működőképes, hogy nem követi a politikai korrektség elveit és kendőzetlenségével hatásosan csökkenti a válsághelyzettel járó stresszt és szorongást. Lehet kritikával élni a stílus miatt, de mégis letagadhatatlan a mémek ereje és az, hogy képes védelmi mechanizmusként működni egy egész nemzedék számára. A generációs alapú nyelvezet alatt azt értem, mintha az egész egy létező nyelvként működne: pont ahogy a nyelvi kötöttségek a kommunikáló felek adott anyanyelvének ismeretének hiányában megakadályozzák az érdemi társalgást X és Y nemzetiségű ember között, úgy ez a jelenség a mémek tekintetében is megtörténik, csak nem nemzetiségi alapon. A mémek őszinteségének erejét nem kizárólagosan a fiatalok élvezhetik, de a Z-generáció stílusából és kifejezésmódjából felépülő műfaj megértéséhez nagy türelem és nyitottság szükséges.

Az összefoglaló esszém lezárása a derűlátó, túl optimista véleményeket szeretné röviden boncolgatni. A közösségi médiában tízezrével osztott, pozitívnak és életigenlőnek szánt gondolatok azt hirdetik, az őrült, értelmetlen mókuskerék akaratlan megállásával most mindannyian kaptunk egy lehetőséget, hogy átgondoljuk életünket. A coachok a biztos egzisztencia árnyékban bátran hirdethetik, hogy itt az idő kiülni a kertbe, meditálni, együtt lenni a családdal, játszani a gyerekkel és a házi kedvenccel, rendbe tenni a veteményest, nagytakarításba kezdeni, új nyelvet megtanulni és lehet folytatni a sort. Csak épp azt felejtik el, hogy nem a saját budai villájukból áll az egész ország. Az emberek többségének a koronavírus hatásai munkahelyi bizonytalanságot, félelmet, konfliktust hozott és nem egy lehetőséget. A megmondóembereknek csak annyiban van igazuk, hogy a mókuskerékből ki kell szállni, a koronavírus pedig egy hatalmas löket ennek az észrevételéhez. Sajnálatos, hogy a fenntarthatatlan fogyasztás és a gazdaságban jelen levő mentalitás, tehát az igazi okok és problémák helyett inkább a kertről és a „ránk szakadt” szabadidőről beszélnek. Egy átlagos svájci nyugdíjas talán megteheti, hogy biztos távolból, elég félretett pénzzel készül a járvány végére. Egy átlagos magyar ember ezt nem teheti meg.

Fazekas Adrián

Kép: New Scientist

2020. április

Ezer évnek tűnik, de még csak néhány napja, hogy a rohamosan terjedő világjárvány Európába érkezésével hazánkban is rendkívüli, ugyanakkor szükséges korlátozásokat és rendeleteket hoztak. Az ellenzéki megmondóemberek és a lakájmédiában dolgozók most egyaránt zavarban vannak: érzik, hogy nincs helye a politikának, de vagy nem bírják ki, vagy a pártérdek azt utasítja, hogy a józan gondolkodás és a felelős viselkedés helyett a pártpolitika logikája érvényesüljön.

Azokat az időket éljük, amikor megszólal mindenki. Véleményt hallani a közértben, a gyors bevásárlás közti útszakaszon, az interneten, nagyjából minden helyen, ahol az emberek módját találják annak, hogy kifejezzék sérelmüket és problémáikat.

Ezek az egyéni megszólalások viszont eltörpülnek a nagyságrendekkel erőteljesebb felületeken megmutatkozó ideológiába bújtatott kijelentések és manifesztumok mellett. Még ez sem okoz meglepetést, hiszen a XXI. század világában többek között mosdók és torták estek az átideologizálás áldozatául és semmi váratlan nincs abban, hogy a koronavírus is így járt, ahhoz viszont pofa kell, hogy a neoliberális, piacfundamentalista narratíva globális képviselői ezekben az időkben is ugyanúgy hirdessék azt, hogy állam nélkül itt lenne a Kánaán.

Nagyon úgy tűnik, hogy nincs az a krízishelyzet és gazdasági válság, amelyik a laissez-faire felfogás üdvöskéit eltérítené a mantráiktól és még egy világjárvány (!!) sem tudja felhívni a figyelmet naiv, idealista piacfelfogásuk végtelenül káros következményeire.

Minden államnak és az államok minden állampolgárának szembe kell néznie a koronavírussal. Az elején járunk, de már látjuk azoknak a gazdasági-társadalmi folyamatoknak az alapjait, amelyek az elkövetkezendő hónapokban – remélhetőleg „csak” ennyi ideig - gyökerestől felforgatják majd az életünket. Az írástudóknak és a magát kompetensnek gondoló értelmiségnek még nagyobb felelőssége van abban, hogy amit a közvélemény elé kihány magából, annak valóságtartalma és igazsága legyen.

A neoliberális ideológia képviselői itt már bajban vannak. Nyugodtan körülnézhetnek és megállapíthatják, hogy az a radikális piacpártiság és a piac mindenhatóságának képzete most hogyan oldaná meg ezt a válságot, amikor az állami struktúra és azok intézkedései mindennél jobban befolyásolják az adott ország sikerét vagy kudarcát a koronavírus ellen. Azok a multinacionális óriáscégek, amelyeket a „piac védelme” címszó alatt véletlenül sem akarnak korlátozni, jelen pillanatban is azon dolgoznak, hogy minél több profitot és nyereséget tudjanak kisajtolni a pánik okozta helyzetből. Elnyomni a kicsit, szűkíteni a konkurenciát, kartellezni: a neoliberálisok elviekben mindezek ellen vannak, de nem látják, hogy a végcéljuk pont ezeknek kedvezne a legjobban.

A szociális ellátórendszer és védőháló hibáinak megmutatkozásához nincs szükség válságra, elég szemügyre venni a hétköznapi, magyarországi működését. Erre nem egy lapáttal tett rá a mostani helyzet, a fertőzések számának növekedésével pedig a pánikhangulat is egyenes arányosan fokozódik. A piac láthatatlan kezének lenne válasza a tömeges elbocsátásokra? Képes lenne megállítani az elszabadult árakat, megoldani az egyre nagyobb gondot jelentő bevásárlás problémáját úgy, hogy nincs állam? Milyen intézményrendszer lenne az, amelyik felfüggesztené az eddig megkötött hitelek tőke- és kamatfizetési kötelezettségét az év végéig?

A tomboló neolib szegényellenesség könnyű és imponáló megoldást kínál: te, aki szerencsésebb és tehetősebb vagy a világ egy részénél, felejtsd el, hogy léteznek rajtad kívül mások is. Fizess piaci alapon védelmi rendszert a fizikai biztonságodért, fizess piaci alapon biztosítást a pénzügyi biztonságodért, fizess piaci alapon orvost a jóllétedért, a hajléktalanokkal, szegényekkel, elesettekkel meg ne foglalkozz, ők tehetnek arról, hova kerültek. Te túl fogod élni a koronavírust, velük meg majd lesz valami.

Ennek a mentalitásnak a propagálása szégyen és gyalázat.

Fazekas Adrián

Képek: Szeged.hu, AZ Quotes, Femina

Napról napra világosabbá válik, hogy a rövidtávú félmegoldások nem lesznek elegendőek a koronavírus kezelésére, ami a szokásos teendőinket és életünket illeti. Azt is fontos megérteni mindennemű pánikkeltés nélkül, hogy jelen esetben nincs túlzó döntés vagy intézkedés, az iskolák bezárása, a rövidített munkaórák vagy akár a lakhelyelhagyási tilalom is valid lépés volt vagy utóbbi esetében lehet a későbbiekben a kormánytól.

Ebben az írásban szeretném elkerülni a politikát, különösen a pártpolitikát. Ugyan egyértelmű, hogy a válság kezelésében hatalmas szerepet játszik a regnáló kormány szerte a világban, de az is megmutatkozik, nincs az az oktatási vagy egészségügyi rendszer, amely zökkenőmentesen tudna ilyen krízishelyzetekben gond nélkül helytállni. Arról nem is beszélve, hogy a magyar politikai elit olyan problémákra sem találja a megoldást, amelyek harminc éve köztudottak, akkor azt is el tudjuk képzelni, most milyen felkészültség jellemzi a helyzetet.

A vírus okozta felfordulás oktatási részével szeretnék foglalkozni inkább. A digitális oktatás bevezetése az egyetlen opció, amit tenni lehetett és kifejezetten jó látni, hogy a végtelenített központosításban hívő stratégák most hagyják, hogy iskolánként, akár osztályonként eltérő legyen a munkarend. A legtöbb esetben azonban mégis egy cipőben járnak a diákok.

Sajnos egy olyan generációt termelt ki az inkompetens oktatási rendszerünk, aminek döntő többsége szerint a tanulás egy nyűg, végeláthatatlan szenvedés, unalom és felesleg. Ebben nyilván ők nem hibáztathatóak. Soha nem volt számukra alternatíva nyújtva, nem pillanthattak be egy másik világba, ahol a poroszos stílust és tempót elfelejtve egy progresszív, modern oktatási mód zajlik, lásd a legtöbb skandináv ország.

Most viszont akaratlanul, teljesen felkészületlenül csöppennek a közepébe. A digitális oktatás amennyire hasznos és működőképes lehet, annyira szükséges hozzá egy bizonyos gondolkodásmód elsajátítása, amit gyaníthatóan senki nem mondott el a középiskolába járó generációnak: óriási felelősség van most rajtuk, elsősorban saját magukért.

Majdnem felnőttként maguknak kell megszervezni azt az utat, aminek mentén továbbmehetnek. Nem rossz későn kelni, nem rossz hajnalig sorozatot nézni és nyilván a fűszálak számlálása is csábítóbb opció a tanulásnál, de azt is látni szükséges, hogy legyen szó időbeosztásról, az anyag megtanulásáról, a számonkérésről, csak és kizárólag mindenki magára hagyatkozhat. A Skype és a Google Classroom nagyon hasznos, de fizikai jelenlét és azonnali reagálás nélkül mindenkinek egyénileg kell alkalmazkodnia ehhez a rendszerhez és egyáltalán nem biztos, hogy erre mindenki készen áll.

Az érettségi előtt állók egy különösen nehéz helyzetben vannak annak ellenére is, hogy az ingyenes korrepetáció felajánlása és a tételek netes összegyűjtése nagy segítséget nyújthatnak és apró példái, hogy a közösség ereje és a szolidaritás még mindig létezik ebben az országban. Tanfolyamok, nyelvvizsgák halasztásával, az érettségivel kapcsolatos bizonytalansággal, a megfelelő tanulási forma megtalálásával mind szembe kell nézni a diákoknak, olyan lehetőségekkel, amik néhány héttel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűntek.

Egy felejthetetlen próbatételnek tűnik az egész. Fiatalnak, idősnek egyaránt világossá válhat, hogy nincs az a megbízható helyzet, ami egyik pillanatról a másikra ne tudna egy brutális fordulatot venni és nincs az a globális probléma, amitől bárki is a saját biztonságos terébe tudna elbújni.

Közös, kollektív felelősség van a tanárokon, diákokon, orvosokon, karanténban levőkön, betegeken, idősökön, mindenkin. A cipelt súly mérete más, de a teher létezését nem lehet megkérdőjelezni.

Itt az idő, hogy a nyugdíjba készülő, a palatáblás időkhöz szokott tanárok elővegyék az okostelefonjukat vagy odaüljenek a laptop elé. Itt az idő, hogy a diákok megértsék, nem egy végtelen nyári szünetről, hanem egy krízisről van szó, amiben helyt kell állniuk. Itt az idő, hogy a hatalom emberei elfelejtsenek minden belpolitikai polgárháborút, amit a think-tankok kitaláltak és felelősségteljesen, szakemberekkel együtt végezzék a munkájukat. Hála azoknak, akik így tesznek és ha így történik minden fájdalmas veszteséggel együtt, elképzelhető, hogy rengeteg tanulsággal és új ismerettel jövünk ki ebből az egész rémálomból.

Fazekas Adrián

Képek: Hírvilág, Pénzcentrum, Mandiner