Nem könnyű a pártelnökök élete. Bizonytalan jövő, folyamatos konfliktusok, állandó kompromisszum… A rendszerváltás óta láttunk megannyi érdekes vagy unalmas, tehetséges vagy dilettáns figurát valamelyik párt elnöki bársonyszékébe elhelyezkedni, a most olvasható lista pedig azt az öt szenzációs politikai machinátor tartalmazza, akik vagy a körülményeknek, vagy a csillagok rossz állásának estek áldozatául, de bizonyára nem saját tehetségtelenségüknek.

5. KENDERNAY JÁNOS (2019-2020, LMP)

Horthy Miklós azzal menőzhetett az emlékirataiban, hogy egy király nélküli királyság kormányzója lehetett évtizedeken keresztül, de ismerjük el, szélsebesen hagyja le őt az LMP 2019 és 2020 között regnáló vezetője, aki sokáig társelnök nélküli társelnökként irányította a verekedő, veszekedő, de kétségtelenül baromira szórakoztató zöldpártot.

Teljesen érthetetlen, hogy a kiváló diplomatának és igazi visszafogott úriembernek tűnő kozmopolita Kendernay-t hogyan választhatták meg elnöknek, amikor minden tisztességes think-tank és politikai tanácsadó tudja, hogy egy krumplit lóbáló, Orbánt börtönbe zavaró performanszművész hangemberre van szükség ahhoz, hogy egy párt érdemileg előrejusson, esetünkben – szó szerint – egyről a kettőre.

Kendernay elnöklésével sajnos halálos unalomba torkollott az LMP: olyan érzése lehetett az embernek, a párt prominensei inkább megszavaztak egy halvérű, láthatatlan figurát, csak hogy a komolyabb botrányoknak végre vége legyen. Csak azt felejtették, az LMP utolsó megmaradt identitását veszik el ezzel.

Kendernay így a legfeleslegesebb, legunalmasabb, legsemmilyenebb pártelnökként végezte rövid munkáját, története pedig kiváló mintapélda, milyen eredményességgel jár az, amikor valaki egy önmagához egyáltalán nem illő munkát végez.

4. SNEIDER TAMÁS (2018-2020, JOBBIK)

Sneider Tamás és a Jobbik elnöksége a tavalyi csúfos EP-választás után jelentette be, hogy hamarosan lemondanak, hivatalosan viszont idén januárban távozott a tisztségéből.

Való igaz, hogy a Vona távozása után keletkezett űrt a néppártosodás minden ottmaradt problematikájával együtt nagyon nehéz feladatnak tűnt betölteni, ketten mégis bejelentkeztek rá, a vonai vonalat továbbvinni szándékozó Sneider és a radikális Toroczkai László.

Eleve szürreális, hogy egyáltalán létezik olyan verseny, ahol a két fél közül nem Sneider képviseli a radikálisabb álláspontot, de a Jobbikban – és Magyarországon - ez is előfordulhatott.

Őszintén nem értettem azt a tisztújítást. Határozott elképzelésem volt ismerve a múltjának szaftosabb részleteit, hogy a néppártosodó csoportosulásba tartozása csak a magyar belpolitika sodró áramlatának köszönhető, Sneider pedig az a figura volt számomra a Jobbikban, aki tulajdonképpen nincs is érdemi konfliktusban a szélsőjobbos, uszító Toroczkai-Dúró-Novák mesterhármassal, csak a politika kiszámíthatatlan viszonyai úgy hozták, hogy a másik oldalra került.

Karizmátlan, sehova nem tartó Jobbikot láthattunk a vezetése alatt, az EP-választások utáni és a tisztújítás előtti időszakban már egy igazi nyűgnek tűnt Sneider pártelnök Úrnak a helyzet. Mondjuk kinek nem lett volna az?

3. TÓTH BERTALAN (2018 -, MSZP)

Az egy dolog, hogy az orvosod a gyógyszerek híve és a kíméletlen inszomniádra Xanaxot ír fel, de néztél már meg Tóth Bertalantól egy parlamenti felszólalást? A hatás garantált! Az MSZP mindig híres volt arról, hogy kiválóan termel ki pokolian szórakoztató karaktereket, akiknek ugyanúgy a vérében van a korrupció és a simlisség, mint a csendesebbeknek, de mégis jó őket hallgatni.

Ennek fényében igazán csalódást keltő, hogy két évvel ezelőtt csak egy Tóth Bertalanra futotta.

Tóth Bertalan nem más, mint a politikai háttérguruk kissé selejtes, uncsi bábja. Kiválóan felolvassa a szöveget, amit a papíron leírnak neki, sőt, még papír nélkül is megy megfelelő gyakorlással, de bármi előremutatót és eredetit megfogalmazni már veszett ügy lenne elvárni.

Az MSZP-re ezer rossz dolgot tudok mondani, de valahol mégis szomorú, hogy a nőcsábász Kovács László, a zseniális Hiller-haver és a nagydumás Molnár Gyula után Tóth Bertalannal kell beérni. A nemi kvóta jegyében Kunhalmi Ágnesre vár a nagy feladat, hogy újra fancy, szexi és trendy legyen a Magyar Szocialista Párt. Megcsinálják!

2. FODOR GÁBOR (2013-2019, MLP)

Bizonyos értelemben az abszolút etalon. Lehet szidni Fodor Gábort, de ő az a példakép, akinek karrierjéről egy ország álmodozik: a lehető legkisebb erőfeszítéssel mindig a húsos fazék mellett lenni mi más, ha nem bravúros teljesítmény? Fodor Gábor páratlan karrierje az akkor még kicsit másféle Fideszből indult, majd az MSZP-SZDSZ koalíció közoktatási minisztereként szállította a liberális értékeket az iskolapadokba.

Volt az SZDSZ elnöke is, majd a párt lassú megsemmisülése után azt hittük, ennek a történetnek már vége, hogy aztán Fodor Gábor, a liberális képviselet doyenje főnixként támadjon fel 2013-ban alapított pártjával és önmagával együtt. A Magyar Liberális Párt, vagyis az MLP Borsodban ugyan nem tartott nagy kampánygyűléseket, ráadásul a pártelnöknek sem sikerült öt vidéki vezető nevét elmondania, de legalább elérte azt, hogy még a ballib belpesti értelmiség se tudjon igazán a létezéséről.

Ennek ellenére 2014-ben az Összefogás listájának negyedik helyéről ment neki a választásoknak Fodor.

Az a Fodor Gábor, akinek fingja sem volt, milyen érintettség okán hívták be Kálmán Olgáék az Egyenesenbe, miután megszavazta a Parlament, hogy az 1% alatt teljesítő kamupártoknak vissza kell fizetnie a kampánytámogatást.

A Fodor-saga tavaly ért véget, az MLP vezetéséről lemondott, a politikából kivonult. Persze a ’22-es közös listát azért figyelmesen nézzük meg.

1. RETKES ATTILA (2009-2010, SZDSZ)

Retkes Attila esetében nem a személye, a stílusa, a politikai kvalitásai a lényeges elemek, hanem a később kialakuló szimbolikus értelmezése. Amikor az ember azt mondja, hogy Retkes Attila, akkor két dologra gondolhat: egyrészt vagy Retkes Attilára, vagy arra a nevével összeforrott felesleges, értelmetlen, rendkívül fájdalmas és visszafordíthatatlan leépülési folyamatra, amit az ő SZDSZ-es elnöksége jelentett.

Retkes Attila a megtestesült XXI. századi posztmodern szimbolika, amikor az LMP/MSZP/bármelyik másik párt utolsó elnöke lekapcsolja majd a villanyt, az tudatlanul is „retkesattilázni” fog egyet. Elnöksége egy olyan precedens, amire azóta se sikerült magyarázatot találni: elképzelhető, hogy a beteg élni akart, de a nagy élni akarásból mégis egy rettenetesen kínos és méltatlan haláltusa lett.

A listára nem kerültek fel egykori vagy mostani elnökök kormánypárti oldalról, hiszen a gátlástalan reálpolitika értelmében semmi létjogosultságok itt szerepelni. A morált pedig hagyjuk meg a hanyatló nyugatnak.

Fazekas Adrián

2020. 10. 29.

Képek: Hír TV, Ténytár, Délmagyar, Mandiner