Tüdőgyulladást okozó, eddig ismeretlen vírus tűnt fel Közép-Kína legnépesebb városában, Vuhanban, írta meg a magyar mainstream sajtó egésze január első napjaiban. Apró, jelentéktelennek tűnő posztok és rövid cikkek számoltak be arról, hogy az előzetes vizsgálatok alapján nincs bizonyíték arra vonatkozólag, hogy a vírus terjedne emberről emberre. Ugrunk pár hónapot az eseményekkel, 2020. áprilisa. Az egész világ másról sem beszél, mint az „ismeretlen vírusról”, ezzel kelünk, ezzel fekszünk és olyan diskurzusok képzik a közbeszédet, amit a szilveszteri koccintásnál, boldog új évet kívánva egymásnak aligha gondolhattunk volna: kijárási korlátozás, oktatási intézmények bezárása, időkorlát nélküli kormányzati felhatalmazás, gazdasági összeomlás veszélye… Az általunk ismert és megszokott élet rendje pillanatok leforgása alatt a feje tetejére állt. A kötöttségekből kifolyólag nem egy egyetemes, globális helyzetértékelést szeretnék adni, hanem elsősorban minél több, a magyarországi állapotot leginkább meghatározó egyéni és társadalmi hatást röviden megvizsgálni egy sajátos kritikai szemlélettel, érintve minél több fajsúlyos kérdéskört a szélsőséges narratíváktól az irreális gazdasági viselkedésen át az oktatásig. Írásom valós és a koronavírus által meghatározott életünk sarkalatos pontjaival kíván foglalkozni, de nem hivatkozásokra és tudományos felmérésekre, tanulmányokra épül, sokkal inkább egy esszéként érdemes értelmezni személyes, szubjektív és ezáltal természetesen vitatható meglátásokkal.

Feltűnő, hogy a koronavírus elterjedésével járó pánikhelyzet nem új társadalmi problémákat teremtett, hanem régi tabutémákat hozott újra a köztudatba, gondolva itt akár a közösségi távolságtartás miatt szükséges izolációra, vagy a generációs konfliktusokra. Ezek a COVID-19 pandémia nélkül is mélyen megágyazottak a magyar társadalomban és elég egyetlen szikra, hogy a felszínre kerüljenek. Napjainkban azonban a koronavírus nem egy szikrának, inkább egy egész vulkánkitörésnek tekinthető.

Az elmúlt hónapokban igazán tanulságos volt az interneten megszólaló, vagy a boltokban jelen levő hangokat alaposabban áttanulmányozni. Egyből észrevehető, hogy a koronavírussal kapcsolatos narratívák többsége – mondja azt akár egy számottevő követőtáborral rendelkező közéleti szereplő és akár egy átlagember – a képzeletbeli pólus két, radikális végén helyezkedik el. A Magyarországon jelen levő politikai mentalitás és az azt övező kultúra köztudott jellemzője, hogy képtelen mérsékelni önmagát, ennek pedig egyenes következménye, hogy ez az attitűd kikerül a politika buborékjából és az élet minden területén érvényesülni fog. A választások előtti kampányidőszakból ismert szekértáborok tömegei akarva-akaratlanul mindent megtesznek a közbeszéd további rombolásáért, de egyben elérték azt is, hogy a társadalom a felmerülő akadályokat kétpólusú rendszerekként értelmezze, ahol olyan narratívák közül lehet választani, hogy a vírus vagy végérvényesen eltörli azt a világot, amit eddig ismertünk, vagy nem több egyszerű megfázásnál és feleslegesek a korlátozások. A bonyolultabb, ugyanakkor a tényekre alapozó, emiatt pedig a valósághoz sokkal közelebb álló, minden radikális végkifejlettől mentes nézetrendszer értelmezése és önmagában annak a beismerése, hogy alig tudunk valami biztosat, igazán nehéz feladatnak bizonyul. Téves és káros, de letagadhatatlan jelenség az önjelölt ideológusok egyre jelentősebb térhódítása, akik szintén nem fukarkodnak a szélsőséges téveszmék és találgatások propagálásával. Egyfajta pszichológiája is van a két pólusnak: az egyik rájátszik az emberek összeesküvéselméletek iránti fogékonyságára és a jelenleginél sokkal súlyosabb, csaknem apokaliptikus jövőképet vizionál, a másik pedig talán elfojtásból, de bagatellizálja azt, nem vesz igazán tudomást a krízisről. A koronavírusnak nincsen ideológiája, de a XXI. század embere mégis szellemi síkra tereli, majd választ két szélsőség közül.

A társadalom hibás berögzültsége nem merül ki a véleményformálás eltúlzott módjain. A neoliberális, piacfundamentalista világtrend beépülése az össztársadalmi gondolkodásmódba olyan sikeresnek bizonyult, hogy az előállt rendkívüli helyzet természetes emberi reakcióját jelentette a mértéktelen pánikvásárlás. A Mont Pelerin Társaság alapító tagjai alighanem elégedetten csettintenének. 25 százalékkal emelkedett a kiskereskedelmi láncok forgalma egy hét leforgása alatt április elejére. Ahogy már az előző bekezdésben írtam, a politikához való viszonyulás és az abban megjelenő radikalizmus beépült a mindennapi életünkbe és nagyon úgy tűnik, nincs ez másként a gazdasági ideológiákkal sem. A boltokat érintő korlátozások problematikáját szükségtelen felvásárlással megoldani próbáló tömeg talán nincs is tisztában azzal, hogy milyen jól megtervezett mechanizmusok mozgatják döntéseikben. Bármilyen vészhelyzet áll elő, egyértelműnek tűnik a piac mindenhatóságának hegemóniájában felnőtt generációk számára: először birtokolni, feltölteni a kamrát konzervvel, száraztésztával, olajjal, rizzsel, megvásárolni az összes WC papírt és fertőtlenítőszert, ami a polcokon van, majd aztán lehet arra is gondolni, szükség van-e erre a pótcselekvésre. A neoliberális kapitalizmus mentalitását mondják fel szóról szóra azok, akik így cselekszenek. Természetszerűleg nem érdekel senkit, hogy a tizedik konzervet már illene visszatenni, hiszen a túlélésről van szó. Most vagy soha. Ebből pedig az következik, ami a rendszerváltás óta annyiszor előfordult már nem várt események idején: megint a szegények járnak pórul. A bizonytalanságban, hónapról hónapra élő embereknek egyszerre kéne hozzájutniuk azokhoz az alapvető egészségügyi eszközökhöz és élelmiszerekhez, amikhez a középosztály hozzájut és közben megbirkózni a megszűnő munkahelyek lehetőségével, a munkanélküli segély semmit nem érő intézményével és a kormány passzivitásával.

A koronavírus néhány nap alatt gazdaságot, társadalmi működést meghatározó, egyeduralkodó topik lett mindenhol a világban. A fiatal nemzedék Magyarországon most olyan mementóval találkozhat, amivel eddig talán soha: szemük előtt láthatják, a bőrükön tapasztalhatják a történelmet. A nyugati, liberális demokráciák térhódításával Fukuyama (1989) a történelem végét vizionálta. Nem arról értekezett, hogy ezzel a háborúk és politikai konfliktusok véget érnének, de tény, hogy a demokráciák megtörését célként kitűző politikai elit ténykedése ellenére a szocialista blokk összeomlásával és a harminc éve lezajló rendszerváltásokkal, a piacgazdaság különböző típusainak bevezetésével valami megváltozott. A Kádár-korszak sikere a kemény diktatúra utáni depolitizálás volt, a rendszerváltás hurráoptimizmusának eltűnésével pedig az emberek még inkább egy olyan működési modellben találhatták magukat, ahol a tekintélyuralmi rendszer és a személyi kultusz elengedésével távolabb kerülhettek a politikától és a közügyektől. A korrupciót, a hazudozást, a gátlástalanságot, a nem teljesített ígéreteket, tehát összességében az elrettentő negatív példákat látva pedig sok magyar fiatal együttes érzése lehet, hogy a közügyektől érdemes minél távolabb maradni. A koronavírus nem politikai, hanem elsősorban egészségügyi probléma, ez nyilvánvaló, de közügy, méghozzá olyan, amilyenre aligha lehet példát mondani az elmúlt évtizedekből. A COVID-19, ami kivétel nélkül minden embert érint az országban, megmutathatja az apatikus fiatalságnak, hogy van lehetőség visszahúzódni az ún. „biztonságos térbe”, nem foglalkozva a társadalmat közvetlenül érintő témakörökkel, de ez az önbecsapás stratégiája. A globális összekapcsoltság évszázadában ideje észrevenni, hogy nem vagyunk egyedül: így lesz a vuhani dögpiac következménye a boltok korlátozása és a Google Classroom, ha pedig csak a saját személyes életünk áll a középpontban, még védtelenebbek vagyunk a világ megpróbáltatásaival szemben.

A koronavírus az oktatás tekintetében személyesen is érint. Semmiképpen nem osztom azokat a véleményeket, amik a vírus pozitívnak gondolt hatásairól szólnak és úgy vélekednek, hasznos lehet a modernizáció és a XXI. századba való belépés szempontjából. Nem gondolom, hogy ennek így kellett történnie, hiszen sem egységes stratégia, sem megfelelő felkészítés nem előzhette meg a kísérletet. Egy nehéz helyzetben kellett döntést hozni és világos, hogy az oktatási intézmények nem maradhattak nyitva, de látványosan könnyebb helyzetben vannak azok az európai országok, ahol az oktatásba fektetett innovációs támogatások a gyakorlatban is meglátszottak. Magyarország ennek nem példája, így pedig pedagógus és diák egyszerre próbál térképet találni ehhez az útvesztőhöz. Még egyszer hangsúlyozni kell: nem a kormány, iskolákat bezáró döntésével van probléma, hanem azzal, hogy a digitális oktatási rendszer fejlesztése évek óta a halogatás fázisában van, rengeteg középiskolában egy elektronikus napló bevezetését sem sikerült megvalósítani. Annak a nyugdíj előtt álló pedagógusnak, akinek ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egyáltalán bekapcsoljon egy számítógépet, most Skypeon kell oktatnia és leadni az anyagot. Annak a három műszakban dolgozó borsodi anyukának, aki egyedül neveli a gyermekeit, most a munkahely és a felügyelet megoldásán túl a hiányos eszközök és a nem működő internet problémája is a nyakába szakadt. Csak kettő, korántsem ritka példa, ami a digitális oktatási rendszer felkészületlenségét, ezáltal működési nehézségét mutatja. A jövő egyértelműen a digitalizáció felé mutat, de ennek egy végletekig megtervezett, elméletben és gyakorlatban is helytálló, hatékony struktúraként kell működnie, nem pedig egy válsághelyzet keservesen meghozott döntéseként. Ha vége ennek a krízisnek, az oktatásért felelős szakemberek első dolga ennek előkészítése, hogy a pár év múlva iskolába kerülő fiatalság és a pedagógustársadalom már a fizikai és online térben is tisztában legyen a szerepekkel és a működéssel.

Ugyanennyire nem elhanyagolható hatása a koronavírusnak a generációs konfliktusok minél erőteljesebb jelenléte. A közösségi felületeken tele vannak a nyugdíjasokat kritizáló írásokkal, hiszen az a közösségi élményünk, hogy a szabályozások meghozatala után is rendeletlenül látni őket az utcákon, buszokon, boltokban. Ismerős jelenség, hogy unokák és nagyszüleik a XXI. században egyre távolabb kerülnek egymástól. Mind életformájukban, mind nyelvhasználatukban, mind gondolkodásmódjukban egy teljesen más világot képviselnek elődjeikhez képest, ebből a meg nem értésből pedig pillanatok alatt ellentétek alakulnak ki, öregek és fiatalok okolják egymást hibásan. Káros megoldás a koronavírust generációs szempontok mentén értelmezni és személyes tapasztalatokból széles körű tanulságokat levonni, esetleg valamelyik korosztályt kizárólagosan hibáztatni a járvány gyors terjedéséért. Az általánosítás elkerülése azért fontos, mert rengeteg különböző szempontot kell figyelembe venni: a szociális szférában dolgozók, a szociális munkások, mint láthatatlan csodatevőkként működnek ebben az időszakban, sem pénzügyi juttatásokat, sem megbecsülést nem kapnak a kormánytól, sőt, nem is igazán akarják észrevenni őket. Az egyéni felelősségvállalás és a segítség az idősek ellátásában nemes dolog, de elvileg kéne működnie egy ellátórendszernek, ami egyszerre képes elvégezni a feladatát vészhelyzetben és a mindennapokban is. Ez Magyarországon nem történik meg, a gyakran család nélkül, egyébként is izoláltan élő idősek csak magukra hagyatkozhatnak, ezáltal pedig kénytelenek útra kelni és bevásárolni. Ami az egyik oldalon az egyéni felelőtlenséget, az a másikon a szociális ellátás felkészületlenségét, az abban dolgozók cserben hagyását mutatja. Tartom magam ahhoz, hogy csak az általánosítások elkerülésével érdemes elemezni a diskurzust, így elkerülhetetlen, hogy az érem másik oldaláról, vagyis azokról a nyugdíjasokról is szó essen, akik gyakran a saját egészségüket kockáztatva indulnak el úgy, hogy a mindennapi ellátásuk nincs veszélyeztetve. Az idősek a 22-es csapdájába keveredtek: ha az előírásoknak megfelelően járnak el, akkor tovább emészti őket a magány és annak súlyos következményei, ha elindulnak, akkor az egészségüket sodorják veszélybe. Ezzel többé-kevésbé mindenki tisztában van, de mégis sokatmondó, hányan vállalják ezt a lehetőséget azért, hogy társaságban legyenek, vagy legalább az illúzióját érezhessék. Az időskori, krónikus magányosság legyőzéséhez nem kellenek méregdrága gyógyszerek és eszközök, elég egyetlen ember, akihez szólni lehet, a koronavírus viszont pont ezt nem teszi lehetővé. Az államnak és az egyénnek ugyanolyan felelőssége van abban, hogy már a koronavírus előtt szignifikáns problémát jelentett az idősek társadalmi elszigeteltsége, a jövő pedig semmi jót nem tartogat, ha figyelembe vesszük, hogy már a társas kapcsolatok szükségszerű elvágása előtt egy lesöpört, ki nem tárgyalt, figyelembe nem vett problémakörként kezelték.

Ezen a téren a fiatal generáció előnyösebb helyzetben van, hiszen az idősekkel ellentétben otthonosabban mozognak a virtuális térben és a kapcsolattartás megváltozott módjai között. A széles eszköztárral rendelkező Z-generáció mémkommunikációja, ami a koronavírus esetében is megfigyelhető, talán szokatlanul hathat mindenki más számára. Úgy tűnhet, mintha lebecsülnék a problémát és a humorral operáló képek elbagatellizálnák a koronavírust, pedig sokkal inkább a fiatalság kifejezőeszközéről van szó, egy olyan kollektív, generációs alapú nyelvezetről, ami pont attól működőképes, hogy nem követi a politikai korrektség elveit és kendőzetlenségével hatásosan csökkenti a válsághelyzettel járó stresszt és szorongást. Lehet kritikával élni a stílus miatt, de mégis letagadhatatlan a mémek ereje és az, hogy képes védelmi mechanizmusként működni egy egész nemzedék számára. A generációs alapú nyelvezet alatt azt értem, mintha az egész egy létező nyelvként működne: pont ahogy a nyelvi kötöttségek a kommunikáló felek adott anyanyelvének ismeretének hiányában megakadályozzák az érdemi társalgást X és Y nemzetiségű ember között, úgy ez a jelenség a mémek tekintetében is megtörténik, csak nem nemzetiségi alapon. A mémek őszinteségének erejét nem kizárólagosan a fiatalok élvezhetik, de a Z-generáció stílusából és kifejezésmódjából felépülő műfaj megértéséhez nagy türelem és nyitottság szükséges.

Az összefoglaló esszém lezárása a derűlátó, túl optimista véleményeket szeretné röviden boncolgatni. A közösségi médiában tízezrével osztott, pozitívnak és életigenlőnek szánt gondolatok azt hirdetik, az őrült, értelmetlen mókuskerék akaratlan megállásával most mindannyian kaptunk egy lehetőséget, hogy átgondoljuk életünket. A coachok a biztos egzisztencia árnyékban bátran hirdethetik, hogy itt az idő kiülni a kertbe, meditálni, együtt lenni a családdal, játszani a gyerekkel és a házi kedvenccel, rendbe tenni a veteményest, nagytakarításba kezdeni, új nyelvet megtanulni és lehet folytatni a sort. Csak épp azt felejtik el, hogy nem a saját budai villájukból áll az egész ország. Az emberek többségének a koronavírus hatásai munkahelyi bizonytalanságot, félelmet, konfliktust hozott és nem egy lehetőséget. A megmondóembereknek csak annyiban van igazuk, hogy a mókuskerékből ki kell szállni, a koronavírus pedig egy hatalmas löket ennek az észrevételéhez. Sajnálatos, hogy a fenntarthatatlan fogyasztás és a gazdaságban jelen levő mentalitás, tehát az igazi okok és problémák helyett inkább a kertről és a „ránk szakadt” szabadidőről beszélnek. Egy átlagos svájci nyugdíjas talán megteheti, hogy biztos távolból, elég félretett pénzzel készül a járvány végére. Egy átlagos magyar ember ezt nem teheti meg.

Fazekas Adrián

Kép: New Scientist

2020. április