Hitleres videó, feljelentés, nyomozás, botrány, kirúgások: ilyen és ehhez hasonló történeteket írt meg a 444-es Ács Dániel a szekszárdi Garay János Gimnáziumról tavaly augusztusban, amikor is egyetlen diák úgynevezett csínytevése komplett politikai összetűzéseket generált.

A srác egyetlen bűne az volt, hogy kendőzetlen formában nyúlt azokhoz az eszközökhöz, amik a XXI. századi diákok kezében vannak, ha a rendszerrel szembeni elégedetlenségüket szeretnék kifejezni. Tudjuk, hogy nem fognak a tanárhoz fordulni, mert hatástalan, a szülőhöz se, mert felesleges, a diákönkormányzathoz se, mert többségében bábként funkcionálnak döntéshozó képességek nélkül, így pedig egyértelmű, hogy a vicces videók és mémek maradnak, mint az elégedetlenség egyetlen kifejezési módja. 

Heilmann Józsefné ugyan újra lecsapott, de ő nem a gonosz, csak a megtestesült Kádár-rendszer, valahogy rajtunk maradt több ezer társával együtt és mindazt a mentalitást, habitust, hozzáállást és okosba megoldó precedenseket hozta magával, amit a társadalom pár évtizeddel ezelőtt úgy gondolt, levetkőzött magáról. Nem nagy meglepetés ez az egész, a dolog szomorú pikantériája inkább az, hogy ez a kádári tempó gimnazista korú gyerekekre és fiatal felnőttekre összpontosul, olyanokra, akik nem az önkormányzati választásokkal járó politikai háborúkba akarnak felnőni, mindössze tanulni szeretnének, amikor pedig Heilmann elvtársnő számon kér valakit azért, mert lájkolt egy számára nem szimpatikus posztot, egyszerre sért megannyi törvényben leírt és ki nem mondott jogot is.

A helyzet az, hogy töltsön be bármilyen iskolai tisztséget is tanuló, senki nem korlátozhatja, de még csak meg sem kérdőjelezheti a saját Facebook-oldalán kifejezett véleményét írás vagy akár lájk formájában legyen is az. Ez az álláspont persze Heilmann Józsefné igazgató beavatkozásával és számonkérésével most sok diák fejében megingott. Nem opportunisták ők, csak senki nem tanította meg nekik, hogy nem ez a módi, miért is tanították volna meg, ha egyszer tényleg ez a módi úgy negyven éve, ahogy most is.

Akármennyire is vérlázító az egész történet, arról se szabad megfelejtkezni, itt nem specifikusan az igazgatóról vagy Szekszárd városáról van szó, hiszen egyre gyakoribb élményünk, hogy Borsodtól Vas megyéig ez bárhol megtörténhetett volna. 

Az igazgatói, polgármesteri, közgyűlési stb.. székekbe ültetett „royalisták” - mert ne legyen kétség, itt se a keresztény polgári kultúra, hanem a jól kiépített, biztos megélhetést kínáló állampárti struktúra a döntő érv - nem ismerik a demokráciát, egész egyszerűen nem képesek azt használni. Fő szempontjuk a lojalitás, ahogy azt a király évtizedek óta tudja. Az alkalmasság sokadlagos kérdés, ha van, nem árt, de ha nincs, az se probléma.

Orbán Viktor kitűnő reálpolitikus lévén a velejéig ismeri a néplelket, legalábbis azt a részt, ami pár millió szavazat elnyeréséhez kell. Követi tanítómestere, Kádár János szellemét, akinek megalkuvó rendszerét évtizedekkel ezelőtt talán őszinte lelkesedésből akarta elkergetni, de mára az akkor alkalmazott módszerek lelkes továbbvivője lett. Azok az iskolaigazgatók, önkormányzati képviselők és pozícióval rendelkezők pedig a fentről látott stikliket értelemszerűen nem elítélendő dolognak, hanem útmutatásnak tartják, Heilmann Józsefné és megannyi más „homo kadaricus” az országban. 

Ebben az esetben viszont ismét gyerekekkel basznak ki, a legnagyobb gond pedig az, hogy ebből az esetből is sokak olyan konzekvenciákat vonhatnak le, érdemesebb lesz mostantól kétszer is átgondolni, kifejezzem-e a véleményemet. Egy polgári alapokon nyugvó társadalom egyik korosztályának se lenne probléma csípőből elutasítani az igazgatónő mentalitását, de Magyarországot mindig elkerülte a polgárosodás szele, így pedig könnyen előfordulhat, hogy az otthonról hozott berögzültségek és a „felettem állóval” való kiegyezés érzete a Z-generációt elődeihez hasonló Bólogató Jánosokká és Jánosnékké teszi.

A megoldás papíron nagyon egyszerű, el kell kergetni a hatalom közeléből a régi rezsimekben szocializálódott, vagy annak mintáit felvevő zsarnokokat iskolaigazgatóktól kezdve polgármesterekig. A gond csak az, hogy a magyarság felettébb nagy tűréshatárán belül van, hogy még mindig ezek az emberek tematizálják az ügyeinket és a közélet minden apró részletét. A példák a cselekvés fontosságára napról napra bővülnek, a lehetőség adott, mi azonban egyelőre nem élünk vele. A kérdés csak az, milyen erkölcsi károkat szenved még el ez az ország, amíg ez megváltozik?

Fazekas Adrián

Képek: Edutopia