A politikai szekértáborokon felülemelkedő szavazói rétegek között létezik egy jelentős igény arra vonatkozólag, hogy három évtizeddel ’89 után ne két gátlástalan KISZ-es manipulátor irányítsa a komplett magyar közéletet, ennek a kívánságnak a legitimitása azonban ahogy tavaly, úgy az EP-választások után is megkérdőjeleződött.
Ha kicsit felocsódunk a Momentum kétségtelenül érthető boldogságából és a mémháborús-chatelős-DK-s sikerkommunikációból, láthatjuk, hogy annak a rendszerváltásnak az ideája, ami a harmadik magyar köztársaság minden undorító ügyét és alakját hivatott elküldeni a francba, egy jó ideig a fiókban marad, miután a választáson résztvevők 68%-a döntött a Fidesz-KDNP-DK konglomerátum valamelyike mellett. (Az MSZP-t csak kegyeleti okokból nem említem most).
DIÁKHANG - mi ez?
A Diákhang célja, hogy párbeszédet és új politikai mentalitást kezdeményezzen annak érdekében, hogy folyamatos háborúskodás helyett konstruktív ötletek irányítsák a közvéleményt, düh helyett megfontolás jellemezze a társadalom döntéseit és nem utolsó sorban a fiatalok gondolkodó, magukért kiállni képes generációt képezzenek. Nem lesz könnyű. Let the fun begin!
De miért is történt ez így?
Nagyon könnyű dühből levonni a következtetéseket azokkal a jól ismert frázisokkal, hogy a magyar társadalom múltjának minden része arra determinálja, hogy képtelen legyen ledobni magáról a batyuként hordott sok százéves szolgalelkűségét, de a Kádár-korszak kellemetlen hagyatéka is minden választási kudarc után előkerül, a sor pedig folytatható a funkcionális analfabétákkal, az Orbán-rendszer megbuktatásában kicsit sem érdekelt és emiatt pont bűnrészesként működő Európai Unióval vagy a legegyszerűbbel, amit ilyenkor be lehet dobni: buták az emberek.
Gyurgyák János eszmetörténész, a Válasz Online felületén megjelent esszéje támpontokat próbál adni a jelenlegi hatalom megértéséhez. Elemzését lehet vitatni, ahogy sokan meg is tették, ám a kibontakozó álláspontok a témán jóval túlmutató problémákat is felvetnek: nagyon úgy tűnik, az Orbán vezette iránnyal szemben álló értelmiség nem látja, milyen káros az, ha kilenc év után még mindig a probléma diagnosztizálásánál tartunk.
Mintha nem vették volna észre, hogy ezt a feladatot már ezerszer elvégezték: ismerjük az okokat, a történelmi és társadalmi tényezőket, tisztában vagyunk azokkal a polgári hiányosságokkal, amik hatalomra emeltek, majd sokadszorra abban is tartanak egy ilyen típusú rendszert, a 2010 óta tartó permanens konzílium azonban rendszerint elkerüli, hogy a napnál világosabb okok mellett valamilyen jövőképet is felmutasson.
A tehetetlenség önismétlést szül, eközben pedig úgy kapja a fejmosást a társadalom minden része az alig létező középosztálytól a prekariátus tagjaiig, hogy az alternatíva felmutatása féltucat kiégett rendszerpárt felsorakoztatásában merült ki. A magyar emberek sokadik alkalommal hoztak rossz döntést, miközben a lehetőséget sem adták meg nekik, hogy jó döntést hozzanak.
Nem arról van szó, hogy ne lenne fontos beszélni a saját szavazatukat pár kiló krumpliért eladni kényszerülők vagy a kádárista nosztalgiában élő nyugdíjasok problémájáról, vagyis önmagában a társadalmunk helyzetéről és a jelenlegi állapotok közvetett okairól, de végtelenül aljas dolog csak és kizárólag az ő nyakukba varrni az Orbán-Gyurcsány-tengely megerősödését, mialatt az állítólag a dolgokon változtatni szándékozó politikai elit végig feltett kezekkel állt.
Így nem lehet változtatni.
Világos, hogy kormánypárti és ellenzéki oldal egyaránt nem érdekelt ennek végrehajtásában, ahogy azzal is számolni kell, hogy nem Magyarország az a hely, ahol az alulról jövő, rendszerellenes kezdeményezéseket vállveregetéssel fogadják, márpedig a „kormányt és ellenzékét együtt leváltani”-mentalitás az egyetlen járható út azok számára, akik megértik, hogy szarkupacból nem lehet várat építeni, és bármit is hoz majd a jövő politikája, azt teljesen új alapokra kell fektetni.
A 68% után itt az idő feltenni a kérdést: hova lettek a centrum szavazói? Magyarországon teljesen megszűnt az a kifejezés a politikában, hogy közép?
Érdemes egy pillantást vetni azokra a pártokra, akik működésükben ugyan nem, de kommunikációjukban azért próbálták érzékeltetni, hogy nem a régi társasághoz tartoznak: ez a Momentum, a Jobbik és az LMP. Előbbi sikerének és utóbbi kettő bukásának legfontosabb mementója, hogy a centrumpárti szavazók és a „Fidesz-MSZP/DK” színjátékot elutasítók nem tűntek el, de bebizonyosodott, hogyha a mérleg egyik serpenyőjében a választási lehetőségük az, hogy egy hitelét vesztett LMP-re vagy Jobbikra szavazzanak, a másikban pedig az, hogy otthon maradjanak, akkor Orbán rendszerének elutasítása ellenére is otthon maradnak.
Nyilván nagy pofára esés a centrum szavazóinak a magyarországi politizálás radikalizálódó tempója, pláne, hogy a rendszerváltásnak középről kell megtörténnie, ez a 68% pedig mintha azt is mutatná, alig maradt bármifajta visszahúzó erő, de azért azt sem kell gondolni, hogy a mérsékelt politizálásban gondolkodók teljesen eltűntek volna az országból.
Nem tűntek el, de érdekképviselet nélkül maradtak, ez pedig megbocsáthatatlan dolog. A közállapotok botrányos helyzetére szinte kivétel nélkül tűpontosan rámutató Puzsér Róbert centruma egy olyan illúzió volt csupán, ami a választások eredménye után csak azért nem halt meg, mert igazából meg sem született. A tavalyi kudarcot kizárásokkal, belső botrányokkal orvosolni próbáló LMP és Jobbik minden hónapra tartogatott valami olyat, amivel rövid idő alatt nullára tették magukat, miközben úgy játszották a kívülállót, hogy maguk is a rendszer bebetonozott tagjai voltak.
Sok százezer olyan ember volt ebben az országban, aki támogatta volna a centrum elképzelését, mert bármennyire is nem úgy tűnik, az emberek többségének elege van már a folyamatos polgárháborúsdiból. Puzsér Róbert, a centrum „arca” azonban saját programjának keresztülvitele közben elfelejtette, hogy így, ezekkel ezt nem lehetséges megtenni. Az LMP-vel, amelyik 2010-ben egy globalizációkritikus, elitellenes társaságként ostorozta mindkét oldalt egyszerre, majd vált, amivé vált, vagy a 2006-os tüntetéssorozatok után megerősödött Jobbikkal, amelynek cukisodása ugyan konszolidálta a pártot, de ugyanúgy egy helyben toporgott és mindez később visszafordíthatatlan szakadást okozott.
Ők lettek volna a centrum, és ezekre mondtak nemet az egyébként nagyon is létező centrumszavazók. Törpepártokká zsugorodásuk azonban egy pozitív folyamat is lehet, ha a romok eltakarítása után valami új tud ebből nőni. Valami olyan, ami végérvényesen leszámol az elmúlt harminc év szokásival, ehhez viszont az is kell, hogy megjelenésük után tíz perccel ne váljanak a rendszer részévé. Amíg fel nem tűnik egy olyan erő, ami ellent mer mondani a közvéleménykutatók riasztó görbéinek és képes nemet mondani Orbán és Gyurcsány uszító politikájára, addig abból főzhetünk, amink jelen pillanatban van: önismétlés, kifogások és az egymásra mutogatás.
Képek: 24.hu, Magyar Hang