A nemrég napvilágot látott Nemzeti alaptanterv – NAT – rövid tanulsága az, hogy a kormánypárt láthatóan nem talált olyan oktatókat és szakembereket, akik egy diák és tanár számára is elfogadható, XXI. századi alaptantervet tudtak volna letenni az asztalra, de ami még szomorúbb, hogy minden bizonnyal nem is keresett.

A NAT kritikájának diskurzusa viszont csak abban az esetben érvényes, ha nem arról szól, hogy „fújfidesz”, hanem rávilágít olyan aspektusokra is, amik nem az elkövetkezendő néhány évet fogják meghatározni a diákok számára, mint a most kiadott iránymutatás esetében, hanem már évtizedek óta mérgezik az iskolák, diákok és tanárok lehetőségeit és önmagában a közvélemény minőségét.

A Wass Albert-Kertész Imre vita tulajdonképpen csak egy lecsupaszított változata a Trianon-Holokauszt témakörnek. Nézzünk körül, még mindig itt tartunk. Kormányról kormányra megfigyelhető gyakorlat, hogy az ilyen vagy olyan oldalak által képviselt ilyen vagy olyan ideológiák próbálják meghatározni az aktuális kánont, ezek a kényszeres igazságtevők pedig garantáltan nem potenciált látnak az oktatásban, hanem emberanyagot, politikai hasznot és ideológiai megerősítést.

Wass Albert propagálása egy sosem legitimált irány felé tett elmozdulást jelent, de ez persze a jelenlegi kultúr- és oktatáspolitikát ismerve nem most kezdődött. Ha a Sorstalanság folyna a csapból is minden irodalomórán, az szintén ezt jelentené. A hangsúly itt a legitimen van: ismeretlen precedens, hogy az úgynevezett szakértők helyett a társadalom és az érintettek bevonásával döntsenek az alapok lehelyezéséről. Ha ez nem így történik, márpedig nincs így, azokban az esetekben fordulhat elő például olyan, hogy úgy csökkentik a kötelező óraszámot, hogy a tananyag közben nő.

Miközben a szerény képességű közvélemény odáig jutott el, hogy megérezte a polgárháború „kellemes” illatát, fegyvereket elő, lövészárkokba bemászni, várják a parancsot, az egyetlen kérdés pedig az, hogy Wass Albert vagy Kertész Imre mellé álljanak, addig alig néhányan veszik észre, hogy a cél itt nem a saját politikai-társadalmi frusztrációjuk levezetése, hanem gyerekek és tinédzserek meghatározó oktatás- és irodalompolitikai problémáinak megoldása.

A háború helyett talán a választás lehetőségét kéne megadni. Észrevenni az egymás mellett elférés szépségét. Ha ez nem tűnik fel az aktuális vezetésnek, azon mégis érdemes lenne elgondolkodni, hogy a Nemzeti alaptantervből kiolvasható mentalitással, a „majd én megmondom!”-hozzáállással pont az irodalom és az olvasás szeretetét veszik el a fiatal generációtól, bár sok esetben ez ki sem alakul a rendszer hibáiból kifolyólag.

Nem hibáztatható a diák, mert nem tudja, hogy van más lehetősége is a kötelező olvasmányokon kívül, azokon a privilegizált, gyakran unalmas és régimódi műveken, amiket a döntéshozók saját kútfőből kijelöltek. Hogy amit ők kibírhatatlan szenvedésnek gondolnak, annak a másik oldala akár jó és élvezetes is lehet.

Az irodalom és annak oktatása azért egy különösen nehéz pont, mert semmihez nem hasonlíthatóan szubjektív. Nagy hatása van a tanárnak, a kulturális mintáknak, a korai tapasztalatok minőségének, de a rendszer felelőssége sem megkerülhető.

Sajnálatos, hogy továbbra is egy olyan burokban akarják tartani az irodalmat – sok más tantárggyal egyetemben -, amelynek csak egy apró részét mutatják meg. A kimeríthetetlen lehetőségek, új műfajok, stílusok és kortárs alkotások megismerése helyett ebből is rossz értelembe vett politikát csinálnak, egyfajta ideológiai kioktatást. Ha a készítők igazán ismernék a fiatalságokat, azokat az embereket, akiknek többek között ez a tanterv készült, tudhatnák, hogy az erőltetés minden esetben kontraproduktív lesz. Egy jól működő oktatáspolitika modernizálja és liberalizálja a tananyagot, kerítést bont a művek széles skálája között és nem kerítést húz.

Ha a kormányzatnak igazán fontos lenne az oktatás, egy kollektív, közös döntés által születnének Nemzeti alaptantervek. Mivel az elmúlt években sokszorosan bebizonyosodott, hogy erre nincs akarat, marad a fentről beleszólás, a XX. század problémái és az értelmetlen közéleti háborúk.

Közben pedig elmegy mellettünk a XXI. század.

Fazekas Adrián

Képek: Magyar Hang, InfoStart, Népszava