Nagy hagyománya van a rendszerkritikának Magyarországon. Feltűnik a semmiből egy párt a fiatalok, az öregek, a baloldaliak, a jobboldaliak, a kék vagy a barna szeműek megnyerésére, bátorságot és új lendületet kínálnak, majd a legközelebbi választások alkalmával azon kapják magukat, hogy önkormányzati meg felügyelőbizottsági helyeken alkudoznak az általuk állítólagosan mélyen megvetett rendszer képviselőivel.
Ennek oka elsősorban abban gyökerezhet, hogy a rendszerkritika mindig is az elefántcsonttornyaikba kényelmesen bezárkózó értelmiségiek szellemi játszóterének része volt csak. Megmosolyogtató, amikor megrökönyödésüket fejezik ki a borsodi nyomortelepeken élő, közmunkára „ítélt” és a szavazataikat pár ezer forintért eladó emberek tucatjai miatt, vagy amikor a középosztályt találják be, amiért azok inkább húznak az aktuális hatalom felé, mint veszítik el egzisztenciájukat.
A kritikai szemlélet esetükben jogos, hiszen ugyanúgy a probléma részei, de az utóbbi időben megjelenő ezzel kapcsolatos diskurzusok nagy mértékben átestek a ló túloldalára és céljuk sokkal inkább egyetlen „bűnös” társadalmi réteg vagy csoport megnevezése, mint a probléma okának teljes feltárása.
A mai magyar értelmiség döbbenetes naivitással tátja ki a száját, amikor Orbán autoriter államára néz: nem értik, miért történik mindez, pedig a válasz nagyon is egyszerű: sosem tartották fontosnak, hogy a belpesti értelmiségi körökből valaha is kikerüljön a rendszerkritikus gondolkodásmód.
Orbán Viktor korlátlan uralmában és a demokratikus állami szervezetek megmaradt függetlenségének beszántásában semmi meglepő nincs, hiszen a néplélek mind a mai napig egy erőskezű, utat mutató, kemény államférfire ácsingózik, ahogy azt Horthy és Kádár tanította.
Az LMP 2010-es parlamenti bejutása egy jelentős siker volt a rendszerkritikus erőknek. A hitelességüket akkor még őrző zöld politikusokat, szakembereket maguk mögött tudva képviselték a centrum álláspontját, ami az elmúlt harminc – akkor még húsz – év politikai elitjét volt hivatott leváltani.
A kudarc azonban kódolt volt. Amellett, hogy az LMP igazi hátországa talán sosem született meg és csupán kiábrándult fiatalok és értelmiségiek protestpártja volt, az igazi problémát az jelentette, hogy az értelmiség – pártoktól, rendszertől függetlenül – egy ilyen párt feltűnésekor sem próbálta a középen állás ideológiáját hirdetni a társadalom számára.
Az „írástudók” felelőssége leginkább abban áll, hogy a pártállami struktúra erősödésével mindinkább asszisztáltak a kisebbik rossz elfogadásához és úgy tették a mérleg egyik vagy másik serpenyőjébe a pártokat, majd adták ki a nagy igazságukat, mintha politológusok vagy fizetett think-tankek lennének. (Néhányan biztosan emlékeznek TGM azon jogos cikkeire, amik az ellenzékiek teljes morális csődjéről szóltak századjára, ezredjére, majd minden választás előtt érkezik tőle az újabb esszé arról, hogy most utoljára, befogott orral is, de a Fidesz ellen kell szavazni).
Az igazi feladatukat emiatt el se végezték: nem hirdették a középen állás erkölcsi győzelmét.
Mivel nem akarok az általam is megfogalmazott hibába esni, miszerint a probléma egyetlen komponensére akarom a figyelmet terelni, azoknak a múlt idejű rendszerkritikus pártoknak a vezetőiről is szeretnék értekezni, akik XY választási sikereik után már kényelmetlennek érezték kívülálló szerepüket és az establishment szerves részévé váltak annak ellenére, hogy felelősségük súlyát pontosan érezték illetve tudták, hogy a politikai elitbe ágyazódás az általuk hirdetett főbb programpontok teljes elhiteltelenedésével jár. (Így járt a mára 5% alatti LMP és a régen radikális, mára néppártinak nevezett Jobbik is).
Bármilyen szemszögből is nézzük a képletet, a végeredmény az, hogy társadalomelméleti folyóiratok, blogok és különböző fórumok kivételével senki nem gondolja azt, hogy nem a Fideszt kéne most, vagy az MSZP-t anno leváltani, hanem a teljes, egymással a háttérben gyakran szövetkező elitet. Hogy ez mennyire így van, arra jó példa a májusi EP-választás, ahol a választók majdnem 70%-a Orbán vagy Gyurcsány pártjának valamelyike mellé tette az X-et. Ez sok mindent megmagyaráz, arra viszont egyelőre nincs mentség, hogy a verbális fegyverrel már aligha rendelkező értelmiség miért ízlelgette egyáltalán az establishmenttel való szembemenést, ha a végén úgyis hamis illúziókba rántották saját magukat és az őket olvasókat.
Képek: Newsweek, Nexus, Reflektor
Fazekas Adrián
DIÁKHANG - mi ez?
A Diákhang célja, hogy párbeszédet és új politikai mentalitást kezdeményezzen annak érdekében, hogy folyamatos háborúskodás helyett konstruktív ötletek irányítsák a közvéleményt, düh helyett megfontolás jellemezze a társadalom döntéseit és nem utolsó sorban a fiatalok gondolkodó, magukért kiállni képes generációt képezzenek. Nem lesz könnyű.
E-mail: diakhangblog(kukac)gmail(pont)com