Az előző írásomhoz fűződő hozzászólásokban felvetődött, hogy az általam megfogalmazott követelések egy igazságosabb és jobban működő ország elérésének érdekében tulajdonképpen a „minden szar”-kultúráját követve csak fikázni tud és nem más, mint alternatíva nélküli vagdalkozás. 

A célom leginkább az volt, hogy felhívjam a figyelmet, milyen káros sok minden más tényező mellett az értelmiség évtizedes hallgatása, majd a kisebbik rossznak címkézett politikai közeg mögé beállás, aminek következtében alkalom sem adódott, hogy a társadalom eljusson egy olyan szintre, hogy egymással titkos szövetségben levő pártok kritizálása helyett az egész rendszerrel szemben kritikai megközelítéssel éljenek.

De akkor essen szó a lehetőségekről is, ugyanis Puzsér Róbert, az Állampolgárok a Centrumban Egyesület főpolgármester-jelöltje a középen állás és az elmúlt harminc év teljes elutasításának szimbólumaira építette fel egész kampányát a Sétáló Budapest víziójával egyetemben, a jelenlegi felhozatal egyetlen olyan tagja, akit szigorúan a rendszertől kívül érkezettként kell kezelni.

Ebből a szempontból nézve bármilyen eredménnyel is végződik Budapesten a választás, a 2010 utáni és előtti rendszert egyaránt elutasító, nem túl nagy számú tömeg már nyertesnek érezheti magát. Kis győzelem ez, de a Fidesz-MSZP-nagykoalíció rossz dilemmái mellett üdítően hat, hogy az esélytelenek nyugalmával is, de a szavazólapon találhatóak olyan civilek, akiknek politikai szerepvállalásával esély nyílik arra, hogy a budapesti kerületeket önmaguk között már régóta felosztó posztkomcsi nómenklatúra helyett a lakóhelyükért tenni akaró, tiszta múltú emberek kerülhessenek döntési pozícióba.

Ha a Sétáló Budapestről van szó, érdemes magával a programmal kezdeni: diplomás politológusok és kesergő megmondóemberek közös szomorúsága, hogy a választópolgárok nem programok mentén választanak pártot, ergo semennyire nem érdekli őket, hogy XY párt milyen elképzelések mentén szeretne kormányozni a gazdaságot, szociálpolitikát és ezernyi más területet illetően. Ugyan fenntartom azon véleményemet, hogy a magyar társadalom politikához és döntésekhez való hozzáállása determinálja, hogy a polgári gondolkodás véletlenül se terjedjen el hazánkban, de kár lenne olyanért felelősségre vonni őket, amiben speciel igazuk van.

Az emberek megtanulták, hogy a politikában se a kimondott, se a leírt szónak nincs értéke, hiszen mindennapi jelenség, hogy a liberálisokból másodpercek alatt marxisták, a keresztény-konzervatívokból szélsőjobbosok, a szélsőjobbosokból meg centristák lesznek, egy olyan országban pedig, ahol 2/3-os többséggel ülhet a parlamentben egy párt, amelynek az elmúlt két választáson nem volt egyetlen leírt programpontja se azon kívül, hogy folytatjuk, felesleges a programok létjogosultságáról beszélni.

Ebbe a közegbe kell Puzsér Róbert és csapata ahhoz, hogy hitelesnek és megvalósíthatónak vázolják fel abban a 154 oldalban a Budapesttel kapcsolatos elképzeléseiket, aminek létrejöttében a főpolgármester-jelölt szerint hetven mérnök, urbanista és közgazdász vett részt. Butaság lenne letagadni: összeszedett, innovatív és XXI. századi munkát tettek le az asztalra fityiszt mutatva mindkét oldalnak, azoknak, akik korlátlan hatalmuknál fogva képtelenek az érdemi kommunikációra és természetes élőhelyük a sorosozós-migránsozós-ellenzékizős tengely valamelyike, és azoknak is, akik mindezen hatalomra csak vágynak, gondolatok, célok és a hitelesség apró darabkája nélkül.

A kiló nem százat jelent blog részletesen írt a kezdeményezésről, amire Puzsér a szokásos módján reagált, valamint felmerült annak a kérdése, hogy a Sétáló Budapest tényleg többet érdemel-e Puzsér Róbertnél, ezt pedig bármennyire is furcsa boncolgatni egy olyan esetben, ahol a projekt és a projekt elsődleges megálmodója ennyire szimbiózisban van, de mégis jogos.

A válasz egyszerre igen és nem. Egyrészt Puzsér elérte azt, ami Magyarországon a komplett globkrit-zöld közösségnek nem sikerült, nevezetesen az, hogy a mainstream közbeszédbe importálják a zöld témákat, másrészt viszont személyének és habitusának radikális elutasítottsága - „az állandóan ordibáló, őrülten artikuláló, mindenen problémázó Puzsér” - nem hagyja, hogy programpontjai a közeljövőben ténylegesen megvalósulhassanak, amik persze papíron is nagyon jól néznek ki, de azt kenhetjük a hajunkra, ha még 5-10-15-20 évet kell várni egy olyan - esélyes - jelöltre, aki tényleg foglalkozik a programban felvázolt problémákkal. Elvitathatatlan Puzsér szerepe ebben a projektben, illetve annak legitim tartalma, emellett nagyon is fontos, hogy részt vegyen benne, de mérföldekkel sikeresebb lehetne már az októberi választásokon a Sétáló Budapest, ha Puzsér markáns jelenléte mellett felépítettek volna egy jóval elfogadottabb civil szakembert. (Mivel Puzsér bejelentette, hogy amennyiben az előválasztás győztese Kerpel-Fronius lesz, úgy megfontolja a visszalépést, látszik, hogy nem ragaszkodott a jelöltséghez, de megosztó személyisége rengeteg esetben hátráltatja a folyamatokat, ezt pedig kötelessége a benne dolgozóknak akkor is számba venni, ha a Sétáló Budapest víziója Puzsér Róbert nevéhez kötődik).

A Fidesz Berki Krisztián elindításával érzésem szerint sikeresen hozta egy platformra az emberek szemében a publicistát és a herevasalót. Pedig ami azt illeti, nagyobb különbség nem is lehetne köztük. Puzsér ordibál, megszállottja pár marginális témának, sokszor hülyeséget beszél, de az egyetlen ember, akiről igazán elhihető, hogy semmi pénzért nem adná el magát. Hogy amit kimond a száján, legyen az egy égbekiáltó baromság vagy egy tény, azt igazán komolyan gondolja és nincs a kampánycsapatában egy tucat think-tank és kommunikációs szakemberek garmadája, hogy az első adandó alkalommal leállítsák, amikor olyan dolgokról beszél, amiről 2019-ben egy főpolgármester-jelöltnek esélyei érdekében egész egyszerűen nem illik beszélnie. Berki Krisztián ezzel szemben egy köztörvényes bűnöző, a neoliberális celebkultúra hazai apostola. 

A Sétáló Budapest víziója most októberben bizonyosan nem fog nyerni, azonban a hónapok alatt elérte, hogy a rá adott X jóval többet jelentsen egy egyszerű protestszavazatnál. Formabontó megjelenése és innovatív gondolatai imponálóak, ha a szar és a húgy között kell választani, jelenlegi esélytelensége miatt viszont az egész éves munka csak akkor ér valamit, ha mindennek lesz folytatása és a civilek belépése a közügyekbe előbb vagy utóbb, de a morálisan teljesen lejáratódott politikai elit bukását fogja jelenti. A felelősség óriási.

Képek: Azonnali, Ez a tuti, Lokál

Fazekas Adrián

Nagy hagyománya van a rendszerkritikának Magyarországon. Feltűnik a semmiből egy párt a fiatalok, az öregek, a baloldaliak, a jobboldaliak, a kék vagy a barna szeműek megnyerésére, bátorságot és új lendületet kínálnak, majd a legközelebbi választások alkalmával azon kapják magukat, hogy önkormányzati meg felügyelőbizottsági helyeken alkudoznak az általuk állítólagosan mélyen megvetett rendszer képviselőivel.

Ennek oka elsősorban abban gyökerezhet, hogy a rendszerkritika mindig is az elefántcsonttornyaikba kényelmesen bezárkózó értelmiségiek szellemi játszóterének része volt csak. Megmosolyogtató, amikor megrökönyödésüket fejezik ki a borsodi nyomortelepeken élő, közmunkára „ítélt” és a szavazataikat pár ezer forintért eladó emberek tucatjai miatt, vagy amikor a középosztályt találják be, amiért azok inkább húznak az aktuális hatalom felé, mint veszítik el egzisztenciájukat.

A kritikai szemlélet esetükben jogos, hiszen ugyanúgy a probléma részei, de az utóbbi időben megjelenő ezzel kapcsolatos diskurzusok nagy mértékben átestek a ló túloldalára és céljuk sokkal inkább egyetlen „bűnös” társadalmi réteg vagy csoport megnevezése, mint a probléma okának teljes feltárása.

A mai magyar értelmiség döbbenetes naivitással tátja ki a száját, amikor Orbán autoriter államára néz: nem értik, miért történik mindez, pedig a válasz nagyon is egyszerű: sosem tartották fontosnak, hogy a belpesti értelmiségi körökből valaha is kikerüljön a rendszerkritikus gondolkodásmód.

Orbán Viktor korlátlan uralmában és a demokratikus állami szervezetek megmaradt függetlenségének beszántásában semmi meglepő nincs, hiszen a néplélek mind a mai napig egy erőskezű, utat mutató, kemény államférfire ácsingózik, ahogy azt Horthy és Kádár tanította.

Az LMP 2010-es parlamenti bejutása egy jelentős siker volt a rendszerkritikus erőknek. A hitelességüket akkor még őrző zöld politikusokat, szakembereket maguk mögött tudva képviselték a centrum álláspontját, ami az elmúlt harminc – akkor még húsz – év politikai elitjét volt hivatott leváltani.

A kudarc azonban kódolt volt. Amellett, hogy az LMP igazi hátországa talán sosem született meg és csupán kiábrándult fiatalok és értelmiségiek protestpártja volt, az igazi problémát az jelentette, hogy az értelmiség – pártoktól, rendszertől függetlenül – egy ilyen párt feltűnésekor sem próbálta a középen állás ideológiáját hirdetni a társadalom számára.

Az „írástudók” felelőssége leginkább abban áll, hogy a pártállami struktúra erősödésével mindinkább asszisztáltak a kisebbik rossz elfogadásához és úgy tették a mérleg egyik vagy másik serpenyőjébe a pártokat, majd adták ki a nagy igazságukat, mintha politológusok vagy fizetett think-tankek lennének. (Néhányan biztosan emlékeznek TGM azon jogos cikkeire, amik az ellenzékiek teljes morális csődjéről szóltak századjára, ezredjére, majd minden választás előtt érkezik tőle az újabb esszé arról, hogy most utoljára, befogott orral is, de a Fidesz ellen kell szavazni).

Az igazi feladatukat emiatt el se végezték: nem hirdették a középen állás erkölcsi győzelmét.

Mivel nem akarok az általam is megfogalmazott hibába esni, miszerint a probléma egyetlen komponensére akarom a figyelmet terelni, azoknak a múlt idejű rendszerkritikus pártoknak a vezetőiről is szeretnék értekezni, akik XY választási sikereik után már kényelmetlennek érezték kívülálló szerepüket és az establishment szerves részévé váltak annak ellenére, hogy felelősségük súlyát pontosan érezték illetve tudták, hogy a politikai elitbe ágyazódás az általuk hirdetett főbb programpontok teljes elhiteltelenedésével jár. (Így járt a mára 5% alatti LMP és a régen radikális, mára néppártinak nevezett Jobbik is).

Bármilyen szemszögből is nézzük a képletet, a végeredmény az, hogy társadalomelméleti folyóiratok, blogok és különböző fórumok kivételével senki nem gondolja azt, hogy nem a Fideszt kéne most, vagy az MSZP-t anno leváltani, hanem a teljes, egymással a háttérben gyakran szövetkező elitet. Hogy ez mennyire így van, arra jó példa a májusi EP-választás, ahol a választók majdnem 70%-a Orbán vagy Gyurcsány pártjának valamelyike mellé tette az X-et. Ez sok mindent megmagyaráz, arra viszont egyelőre nincs mentség, hogy a verbális fegyverrel már aligha rendelkező értelmiség miért ízlelgette egyáltalán az establishmenttel való szembemenést, ha a végén úgyis hamis illúziókba rántották saját magukat és az őket olvasókat.

Képek: Newsweek, Nexus, Reflektor

Fazekas Adrián

Egy esetleges választási vita egyetlen nyertese csakis Puzsér Róbert lehet. Nem kell arra gondolni, hogy tökéletes, de retorikai képességei messze meghaladják Tarlósét és Karácsonyét is, hiszen amíg előbbit egy bénán trollkodó Tordai Bence is úgy ki tud hozni a sodrából, hogy az perceken keresztül elszabadult hajóágyúként működik „lefogyatékosozva” a másikat, addig utóbbi vergődő halként maximum csak tagadni tudna, ha a parkolási maffiáról vagy zuglói ténykedéséről lenne szó. 

Most azonban nem a vitáról vagy a vitázókról lesz szó, hanem a Mandineren nemrég megjelent, Constantinovits Milán által írt cikkről.

Constantinovits narratívája az, hogy Tarlós azért kerüli jogosan a vitát és az ellenzékkel való párbeszédet, mert annak tagjainak egy része íveket dolgoz fel és tárol, aminek illegalitásáról talán fogalmuk sincs, hiszen a Pikó-kampány egyik vezetője, Udvarhelyi Tessza azt egy belső Facebook-csoportban nagy büszkeséggel osztotta meg. (Az előző hét belpolitikai ügyeinek egyik legfontosabbika volt ez).

Hogyha maradunk ennél a vonalnál és feltételezzük, hogy a szerző következetes, azt is hinnünk kell, hogy Tarlós ezek szerint nagyon sok más fideszes társával szemben is ilyen hallgatag. 

Fogalmunk sincs, hogy a józsefvárosi jelölt esetében történt-e csalás, az immár három napja megjelenő írásnak azonban semmilyen folytatása nincsen arra vonatkozólag, hogy a tavaly áprilisi választások előtt két nappal megjelenő facebookos videóról mi a véleménye a szerzőnek, amiben Georg Spöttle kormánypárti mindenes és Bartók Csaba, a Fidesz szegedi elnöke egy gép előtt ülve, telefonon keresik fel a választópolgárokat, aminek aggályosságáról pont ma írt a 444.

Ahogy megnézték, a Fidesz az adatvédelmi tájékoztatójában kijelenti, hogy az adatokat nyilvánosságra nem hozza, külföldre és harmadik félnek nem adja tovább, a saját maguk által feltöltött tavalyi videóban kiolvasható honlapot (fdszkt.com) azonban történetesen az Egyesült Államokban jegyezték be egy panamai kitérővel. Minden bizonnyal ebből az adatbázisból van tudomásuk a támogatóik adatairól is, névvel, telefonszámmal, emailcímmel együtt.

Lehet arról diskurálni, hogy az ellenzék önmagában egy kalap szart nem ér és tagjai levitézlett, de a bársonyszékhez azért ragaszkodó alakok tömkelegéből áll, de az, hogy a rendőrség eddig ismeretlen gyorsasággal lepte meg Pikóékat az eljárással, a 2000-es évek óta létező Kubatov-lista miatt pedig egyetlen eljárás sem indult, ez igen nehezen mutatja meg a propagandisták „balliberális túlsúly”-elméletét.

A megújuló Mandiner a polgári mentalitását szereti hangsúlyozni és éppen ezért akarom felhívni a figyelmet, hogy a kettős mérce nem egy polgári erény. Ha Pikó Andrásék illegális módon, az ajánlásokat azok átadása előtt valamilyen formában megörökítették és ezzel illegálisan tárolják rengeteg ember adatait, akkor a felelős személy kapja meg büntetését, az viszont nem játszik, hogy az ellenzék, mint kisökör, az első ilyen alkalommal azonnali házkutatást és laptopok elvitelét kapja ajándékul, a Fidesz, mint Jupiter, pedig egyetlen apró eljárásra sem számíthat a köztudottan nemcsak létező, de gőzerővel működő Kubatov-lista kapcsán.

Rossz kifejezés, hogy a kormánypártnak túlsúlya van, hiszen ez történhetett volna akár egy demokratikus felhatalmazás által is, a Fidesz azonban félreértette a rájuk szavazó tömeg által kapott szerepét és a teljes magyar demokratikus intézményrendszert hekkeli meg szorgosan. A függetlenség látszatát csak a legalapvetőbb módokon mutatják, kiírnak egy közleményt vagy tartanak egy „Sorosos” sajtótájékoztatót, de se az Állami Számvevőszék, se a Nemzeti Választási Iroda, se más, az aktuális hatalomtól egy igazi demokráciában egyébként teljesen függetlenül működő szervezetet elmúlt években ismert munkájára se lehetne azt mondani, hogy ne pártérdekeket  szolgált volna ki kvázi nyíltan.

Az ívek másolása csak egyetlen példa, amiben a kormánypártnak lejt a pálya.

Ha Magyarország valóban polgári lenne, másodpercek se kellenének ahhoz, hogy konszenzus alakuljon ki az ajánlóívek másolásának elítéléséről, legyen szó Pikó Andrásról vagy a Fidesz listázásáról, a napokban kirobbant józsefvárosi eset és a Kubatov-féle adatok külföldre vitelének mai híre pedig tökéletes analógiába állítható egymással: ha igaz, ítéljük el mindkettőt, ha nem, akkor pedig lejáratás helyett talán célok és víziók megfogalmazásával kéne tölteni az októberi választásokig maradt csekély időt.

Fazekas Adrián

Képek: 24.hu, Index

Hitleres videó, feljelentés, nyomozás, botrány, kirúgások: ilyen és ehhez hasonló történeteket írt meg a 444-es Ács Dániel a szekszárdi Garay János Gimnáziumról tavaly augusztusban, amikor is egyetlen diák úgynevezett csínytevése komplett politikai összetűzéseket generált.

A srác egyetlen bűne az volt, hogy kendőzetlen formában nyúlt azokhoz az eszközökhöz, amik a XXI. századi diákok kezében vannak, ha a rendszerrel szembeni elégedetlenségüket szeretnék kifejezni. Tudjuk, hogy nem fognak a tanárhoz fordulni, mert hatástalan, a szülőhöz se, mert felesleges, a diákönkormányzathoz se, mert többségében bábként funkcionálnak döntéshozó képességek nélkül, így pedig egyértelmű, hogy a vicces videók és mémek maradnak, mint az elégedetlenség egyetlen kifejezési módja. 

Heilmann Józsefné ugyan újra lecsapott, de ő nem a gonosz, csak a megtestesült Kádár-rendszer, valahogy rajtunk maradt több ezer társával együtt és mindazt a mentalitást, habitust, hozzáállást és okosba megoldó precedenseket hozta magával, amit a társadalom pár évtizeddel ezelőtt úgy gondolt, levetkőzött magáról. Nem nagy meglepetés ez az egész, a dolog szomorú pikantériája inkább az, hogy ez a kádári tempó gimnazista korú gyerekekre és fiatal felnőttekre összpontosul, olyanokra, akik nem az önkormányzati választásokkal járó politikai háborúkba akarnak felnőni, mindössze tanulni szeretnének, amikor pedig Heilmann elvtársnő számon kér valakit azért, mert lájkolt egy számára nem szimpatikus posztot, egyszerre sért megannyi törvényben leírt és ki nem mondott jogot is.

A helyzet az, hogy töltsön be bármilyen iskolai tisztséget is tanuló, senki nem korlátozhatja, de még csak meg sem kérdőjelezheti a saját Facebook-oldalán kifejezett véleményét írás vagy akár lájk formájában legyen is az. Ez az álláspont persze Heilmann Józsefné igazgató beavatkozásával és számonkérésével most sok diák fejében megingott. Nem opportunisták ők, csak senki nem tanította meg nekik, hogy nem ez a módi, miért is tanították volna meg, ha egyszer tényleg ez a módi úgy negyven éve, ahogy most is.

Akármennyire is vérlázító az egész történet, arról se szabad megfelejtkezni, itt nem specifikusan az igazgatóról vagy Szekszárd városáról van szó, hiszen egyre gyakoribb élményünk, hogy Borsodtól Vas megyéig ez bárhol megtörténhetett volna. 

Az igazgatói, polgármesteri, közgyűlési stb.. székekbe ültetett „royalisták” - mert ne legyen kétség, itt se a keresztény polgári kultúra, hanem a jól kiépített, biztos megélhetést kínáló állampárti struktúra a döntő érv - nem ismerik a demokráciát, egész egyszerűen nem képesek azt használni. Fő szempontjuk a lojalitás, ahogy azt a király évtizedek óta tudja. Az alkalmasság sokadlagos kérdés, ha van, nem árt, de ha nincs, az se probléma.

Orbán Viktor kitűnő reálpolitikus lévén a velejéig ismeri a néplelket, legalábbis azt a részt, ami pár millió szavazat elnyeréséhez kell. Követi tanítómestere, Kádár János szellemét, akinek megalkuvó rendszerét évtizedekkel ezelőtt talán őszinte lelkesedésből akarta elkergetni, de mára az akkor alkalmazott módszerek lelkes továbbvivője lett. Azok az iskolaigazgatók, önkormányzati képviselők és pozícióval rendelkezők pedig a fentről látott stikliket értelemszerűen nem elítélendő dolognak, hanem útmutatásnak tartják, Heilmann Józsefné és megannyi más „homo kadaricus” az országban. 

Ebben az esetben viszont ismét gyerekekkel basznak ki, a legnagyobb gond pedig az, hogy ebből az esetből is sokak olyan konzekvenciákat vonhatnak le, érdemesebb lesz mostantól kétszer is átgondolni, kifejezzem-e a véleményemet. Egy polgári alapokon nyugvó társadalom egyik korosztályának se lenne probléma csípőből elutasítani az igazgatónő mentalitását, de Magyarországot mindig elkerülte a polgárosodás szele, így pedig könnyen előfordulhat, hogy az otthonról hozott berögzültségek és a „felettem állóval” való kiegyezés érzete a Z-generációt elődeihez hasonló Bólogató Jánosokká és Jánosnékké teszi.

A megoldás papíron nagyon egyszerű, el kell kergetni a hatalom közeléből a régi rezsimekben szocializálódott, vagy annak mintáit felvevő zsarnokokat iskolaigazgatóktól kezdve polgármesterekig. A gond csak az, hogy a magyarság felettébb nagy tűréshatárán belül van, hogy még mindig ezek az emberek tematizálják az ügyeinket és a közélet minden apró részletét. A példák a cselekvés fontosságára napról napra bővülnek, a lehetőség adott, mi azonban egyelőre nem élünk vele. A kérdés csak az, milyen erkölcsi károkat szenved még el ez az ország, amíg ez megváltozik?

Fazekas Adrián

Képek: Edutopia

Az elmúlt napokban megtörtént, hogy a XXI. század politikai kommunikációs csatározásai az állítólagosan az egyik legfontosabb EU-s tisztség személyi kérdéseit, nevezetesen Ursula von der Leyen jelölését is háttérbe tolták: feltűnésével határokon átívelő munka vette kezdetét, hogy a posztokért vívott harcot az ókori gladiátorjátékokhoz hasonló izgalmakkal néző szekértáborokat megnyugtassák, kielégítsék. Kicsiny hazánkban fordulhat elő az is, hogy a Fidesz szavazóit azután, hogy Orbán közölte, alkalmasnak tartja von der Leyent a szerep betöltésére, hiszen keresztény és hétgyerekes, ezzel nyilván automatikusan kompetens a feladatra, egyáltalán nem érdekli, hogy igennel szavazott a melegházasság bevezetésére, kritizálta a magyar kormányt a 2015-ös migránsválság kezelése idején, sőt, még egy szír menekültet is befogadott a házába.

A paradigmákat tehát itthon és külföldön is egyaránt felállították, hogy von der Leyen megkérdőjelezhető miniszteri pályafutása és hirtelen felbukkanása a nemzetközi politikában elfogadható legyen minden oldal számára, még a szocdemek is hajlandóak lennének bizonyos feltételek mellett megszavazni. De persze senkit nem érdekel Manfred Weber megbuktatása, a V4-ek állítólagos szerepe benne, Angela Merkel furcsa remegései és megannyi más dolog, ami a szűk egy-két hétben történt Európában, hiszen még egy szó sem esett arról, hogy Gyurcsány Ferenc és a DK vajon mit gondol erről az egész történetről.

A válasz pedig elég egyszerű: semmit.

Történt, hogy a párt online konzultációt indított arról a szimpatizánsai között, hogy megszavazzák-e az Európai Bizottság élére von der Leyent. Bár a szerteágazó ideológiai háttérrel rendelkező nemzetállamok kormányai is elég komoly dilemmába estek, hogyan "sikerkommunikálják" a hölgy jelöltségét úgy, hogy az sok esetben minden, csak nem siker, biztos voltam benne, hogy Gyurcsány képes lesz valami innovatív megoldást előhúzni a tarsolyából, és láss csodát, ez sikerült is.

Ursula von der Leyen jelölése, illetve annak támogatása vagy ellenzése az Európai Bizottság élére, komoly fejtörést okoz sokaknak. Nekünk is.  Ezért sincs még döntés nálunk a DK-ban sem, hogy miként szavazzunk jövő kedden. Folynak a megbeszélések és a viták a DK elnökségében. Ezért miközben mi folytatjuk magunk közt a vitát, online szavazást is indítunk.

(Istenem, végre egy demokratikus alapokon nyugvó párt, nincs egyetértés, vitatkozik az elnökség, megbeszélések vannak és mindazonáltal még a saját szavazóikat is bevonják a döntéshozatalba. Sokat tanulhatna tőlük ez a felcsúti FideSS-vezér...)

A zárójelbe tett DK-s hardcore nagymamaszekció kollektív gondolatai után hadd fejtsem ki egy kicsit bővebben, miért is tartom ordas nagy pofátlanságnak, hogy a DK ehhez vetemedik.

Nagyon úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc és társasága nem érti, miről is szól a politika. Kétségtelenül ő volt az, aki miniszterelnökként azt mondta, hogy nem kizárólag kiszolgálni, de formálni is akarja ezt a társadalmat. Ha a személytől és a közegtől elvonatkoztatunk, ez egy olyan mondat, ami helytálló minden miniszterelnök szájából és amire Orbán Viktor 2010 óta még csak kísérletet sem tett, a jó értelemben vett formálásra legalább is semmiképp. De akkor hogy lehet az, hogy Gyurcsány, immár a DK elnökeként, a pártpolitizálás alapjait köpi szembe sok minden mással egyetemben?

Az Olaszországban koalícióban kormányzó 5 Csillag Mozgalom volt az, amelyik az irányvonalát az internetes követőbázisa véleménye és válaszai alapján határozta meg. Bár a DK esetében itt nincs erről szó, miért is kéne a vak gyurcsányizmust a neten meghatározni, de a kérdésfelvetés mechanizmusa mentén felmerül, hogy a párt politikusai egy számonkérést akartak inkább megúszni. 

Egy pártnak programot kell hirdetnie, gondolatokat kell eljuttatnia és reformokat kell terveznie. Rá kell világítania, hogy miért jó vagy miért rossz ebben az országban élni. Konstruktív vitákat kell kezdeményeznie. Ha ezek megvannak, semmi akadálya annak, hogy az a párt bejusson a parlamentbe és jelentős támogatottságot szerezzen, hiszen az előbb említett programok és gondolatok által megszólítva érezte magát a társadalom valamennyi része. Ez szöges ellentéte annak, amit a DK és az összes populista párt csinál, akik felteszik a kezüket és önnön politikusi szerepükből kibújva a saját szavazóbázisukra tolják a felelősséget.

A DK miért nem tervez online konzultációt a többi jelöltről, Karácsony Gergely támogatásáról, a Janiczak Dávid mögüli kihátrálásról vagy magáról Orbánról, biztosak benne, hogy kellőképpen szolgálják ki a szavazóikat? Azoknak, akik arra sem képesek, hogy egy ügyről önálló véleményt fogalmazzanak meg, sőt, mindezt rátolják a saját táborukra, akikre később a demokrácia csodájaként lehet mutogatni, enyhén megkérdőjeleződik bárminemű kompetenciájuk, sőt, különbséget sem találok a pártjukat a követőik aktuális véleménye alapján meghatározó populista alakulatoktól.

A kérdés csak az, miért is kéri számon bárki Orbán Viktor rendszerét, ha az egyik legnagyobb magyar ellenzéki párt demokráciához való hozzáállása kimerül abban, hogyha eggyel több szavazójuk támogatja a jelöltet, akkor beállnak mögé, ha eggyel több ellenzi, akkor elutasítják. Ha a politikacsinálásból csak a politikát és a politikusokat vesszük ki, átadva a pallost, pénz és paripát a bölcs társadalomnak, abból jó dolog bizonyosan nem fog kisülni.

Kép: Infostart

Megadja Gábor egy okos ember, előadó egyetemen, tudományos publikációi vannak, történészként és szociológusként végzett, valamilyen okból kifolyólag azonban mégis szükségét érzi annak, hogy a mérsékletességben egyébként sem hívő szekértábor-mentalitások legszélsőségesebb példáit idézze A klímahisztéria globális szektája című cikkében, figyelve arra, hogy az általa emlegetett szektásodás alatt is jó szorosan fogja a saját szektája kezét.

Kezdetben arról ír, hogy a baloldal elvesztette a bevándorlásról szóló vitát. Ez igaz, sőt, az sem elvitatható, hogy a bevándorláskérdésre a Willkommenskultur-ral válaszolni kívánó európai baloldal milyen sunyi pálfordulást hajtott végre azok után, hogy rájöttek, a migráció hangos támogatásával nem fognak szavazatokat szerezni. Megadja azonban tévesen látja úgy, hogy a klímakatasztrófaként is emlegetett globális felmelegedés a baloldal új nagy ügye lenne, egy olyan dolog, ami a Willkommenskultur után következik és egy másik üggyel ér majd véget. 

Vagy ha így is van, jó lenne megérteni, hogy a klímaváltozás problémájára nem lehet elégszer ráülni és igazából az sem számít, hogy ki ül rá. Kár fogalmi kérdéseken vitatkozni, megkérdőjelezni a katasztrófa szó létjogosultságát, ahogy Megadja teszi, csak mert Al Gore jóslata sem jött be a Napba olvadásról, hiszen ha van téma, amelyben egy oldalakon, politikai álláspontokon túlmutató álláspontot kéne megfogalmazni úgy a politikában, mint társadalmi részről, akkor az pont a klímaváltozás.

A klímakatasztrófa ügyét újságírók, politikusok, bürokraták és politikai aktivisták tolják ész nélkül.

Nagyon úgy tűnik, a kormányhoz közel álló publicisták csak a jelennek élnek.

Nem érdekli őket a múlt, lévén az általuk kiszolgált rezsim működéséből pontosan tudják, hogy bármikor megváltoztathatják azt, kihúzhatnak részeket, mellétoldhatnak párat, ahogy a jövő sem, hiszen a szerző narratívája is csak arról szól, hogy megint hisztikeltés van különböző bürokraták(??) meg újságírók részéről. A habonyi-rogáni médiagépezettől kapott fizetés érezhetően tompíthatja a józan észt, amikor Megadja saját oldalának akar tőkét kovácsolni egy közös ügyből.

De mi lesz akkor, ha a jelenben kapott júdáspénz majd elfogy, a rendszer összeomlik, a globális felmelegedés meg az istennek se akar elmúlni? Megadja Gábor akkor kinek fogja meggyóni, ha meggyónja egyáltalán, hogy többszörösen bukott politikai alakulatokhoz és emberekhez kötötte a világunkat egyik leginkább érintő kérdést, csak mert az a politikai oldal, amelyhez ő is tartozott, ebben volt érdekelt?

A klímahisztéria szektájának ügye nem a környezetvédelemről szól. Ez egy politikai mozgalom(..)

Ez az a szekta, amelyik különböző radikális módszerekkel és figyelemhívásokkal próbál olyan háttérhatalmi érdekeket propagálni, mint a megújuló energiaforrások vagy az energiaadó bevezetése, miközben társadalmi felelősségvállalást és a mentalitás megváltoztatását szorgalmazza rámutatva arra, hogy környezettudatosabb viselkedés nélkül a kényelem oltárán való lubickolás nem sok ideig tart már. Micsoda felháborító, "kívül zöld-belül vörös banda"!

Ha a jobboldali kurzus sérelmezi, hogy a klímaváltozás témáját a baloldal viszi, akkor legyenek szívesek tenni azért, hogy ez ne így legyen. A lehetőség adott, ebben a diskurzusban pedig szélsőségtől szélsőségig mindenkinek helye és legitimációja van. Az ENSZ klímaváltozással foglalkozó testülete, az IPCC szerint 2030-ig van idő arra, hogy csökkentsük az üvegházhatású gázok kibocsátását, de Orbán Viktor a rezsicsökkentését féltve a cseh és lengyel kormányokkal együtt azért megvétózta a 2050-re tervezett uniós klímacélt. Nem számít neki, hogy emberek százmillióinak jelenlegi lakhelye lesz majd élhetetlen, ezzel ismét egy migrációs hullámot elindítva, ahogy az sem, hogy mi fog történni három vagy négy évtized múlva. Ez már nem az ő dolga lesz, gondolhatja.

Egy ritkán tapasztalt konszenzus van az EU tagországai között ezzel a kérdéssel kapcsolatban, ami a nulladik lépés lehetne az alulról szerveződő, kicsi és hangos, de többségében eredménytelen civil szervezetek mellett, hogy a folyamatos halogatásnak megálljt parancsoljunk. Az eddig szintúgy hatástalan nemzetállamok kormányai és az ENSZ a zöldpártok megerősödésével egy új lehetőséget kaptak arra, hogy alapjaiban gondolják át eddigi semmittevésüket és a riogatást most cselekvésre cseréljék. Megadja Gábor annak az embernek a rendszerét védi, amelyik erről a konszenzusról hallani sem akar.

Akkor ki is a hisztérika ebben a történetben?

Képek: Singularity Hub, Acciona

A technológiai innovációkkal járó társadalmi változások és a minden eddiginél erőteljesebben érezhető generációs szakadék meghozta a hatását úgy globálisan, mint Magyarországon. Gyakori tapasztalat, hogy az internet és a különféle influencerek által informálódó tinik szülei képtelenek felvenni a versenyt az idővel, illetve azokkal a trendekkel, amik formálják gyerekeik gondolkodásmódját, személyiségét. Egy hangos és gyakran érthetetlen gyorsasággal száguldozó világot látnak csupán, amiből mindösszesen annyit érzékelnek, hogy ide már nem adtak belépőt nekik.

Az internetes tartalmakat előállító videósokkal szerződésben levő partnercégek mesteri könnyedséggel alakítják úgy a több százezer követővel rendelkező YouTubereket, hogy azok önálló vagy provokatív gondolatok nélküli reklámbábukként tudjanak funkcionálni a nap 24 órájában, miközben fiatal kamaszok és tinédzserek millióinak adnak egy hamis képet arról, mi is az az élet. Egy új világ hajnalára ébredtünk, érkezik az influencer-generáció.

Egy kicsit mindannyian influencerek vagyunk. Hatással vagyunk szűkebb környezetünkre, családtagjainkra, barátainkra, a YouTube-on és más közösségi oldalakon véleményvezérekké avanzsálódó fiatalok azonban komplett nagyvárosok lakosságszámát közelítő tömegekre képesek hatni, ez viszont órási felelősséget is jelent egyben.

Marc Prensky Digitális bennszülöttek, digitális bevándorlók című írásában már 2001-ben arról értekezett, hogy a „digitális technológiák robbanásszerű megérkezése" visszafordíthatatlanul változtatja meg a fiatalokat, akik pedig nem születtek bele ebbe a környezetbe, örökké digitális bevándorlók maradnak. És így is történt. A fiatalok vásárlási szokásait, ízlését és sok esetben az egész gondolkodásmódját befolyásoló influencerek nem a semmiből pottyantak ide, mi több, politikai és gazdasági előszelei is voltak a komplett internetes teret eluraló hegemóniájuk létrejöttének.

Az influencerek működése, pontosabban a nagyvállalatok és különböző partnercégek általi működtetése remekül illeszkedik napjaink neoliberális irányvonalába, ahol az egyén nem több egy fogyasztó birkánál a sok közül, akinek pontos iránymutatást kell adni arra vonatkozólag, milyen cipőt hordjon, milyen frizurája legyen, milyen filmet nézzen, milyen csokit egyen, stb.., és miért is lenne baj, ha a megszólításuk a fiatalok szemében a kisistenekként funkcionáló influencerekkel történne, akik nem restek cipőket hordani, új frizurákat csinálni, filmeket promotálni, csokit enni és mindent, amit a szponzor megkövetel. A neoliberális áramlat rémálma az egyén autonómiájának megnövekedése vagy az, hogy olyan fokú öntudatra ébredjen, ami alapjaiban gátolná meg a folyamatosan emelkedő bevételi statisztikák tendenciáját.

Röviden: nem igazán kell félnie napjaink véleményvezéreinek, hogy idézőjeles munkájukkal a gazdasági - és egyben politikai - elit számára zavaró tényezővé válnának, hiszen pont ők azok, akik a magasba emelték és ott is tartják ezeket a marionettbábukat. 

De ha már a véleményvezéreknél tartunk, egy pontosítást kell bejelentenem, hiszen az előző bekezdésben én is így hívtam az influencereket, miközben ha valamivel nem vádolhatók, akkor azzal nem, hogy önálló véleményt fogalmaznának meg. A multicégek nem engedhetik, hogy nagy becsben tartott influencereik több év munkáját rontsák le olyan személyes vélemény megosztásával, ami ne adj' isten megosztó is lehet.

Ha pedig valami megosztó, az dislikeokkal és leiratkozással járhat.

Egy utópisztikus világ legirreálisabb álma lenne elképzelni, hogy ezek az influencerek ellenszélben fogalmaznak meg rizikós véleményeket fontos társadalmi ügyekről, szóval ezt az ideát engedjük is el, az viszont tényleg bokalefosós szinten pofátlan, hogy ugyanezen influencerek azokról a termékekről is csak csupa szépet és jót mondhatnak, amiket pár hetes kölcsönbe kaptak különböző nagyvállalatoktól. Aligha lehet belefutni olyan videóba a YouTube-on, ahol hősünk egy olyan laptopot/hajlakkot/telefont/játékot mutatott be, amibe csalódott volna, hiszen a termék úgynevezett kritikája is marketingstratégiára alapul, amiben a pozitív felhang az alap, ez pedig a naiv fiatal generáció olyan mértékű pofán köpése, hogy arra alig vannak szavak. Mindeközben pedig zajlik az álomvilág fenntartása, a nulla teljesítmény utáni menőzés és annak a jövőképnek a marketingje, ami ennek az ál-életnek a pozitív oldaláról szól.

De nem csak a vélemény lett száműzve ezekről a platformokról, nagyon úgy tűnik, hogy már a tartalom is inkább reklámra lett cserélve. Lassan, de biztosan minden nagyobb YouTube csatorna beáll a sorba követve azt az új irányt, amely a videó- és tartalomgyártás minden részét a termékelhelyezésnek és a reklámnak szenteli, hogy mindemellett van-e kellő mondanivalója a videósnak, amivel edukálni tudná a közönségét vagy minőségi szórakoztatásban részesíteni, már lényegtelen. Kérdés, meddig ilyen türelmes még az a felhasználói réteg, amelyik pont azért intett be a televíziónak, mert érthető módon derogál neki húszpercenként reklámokat nézni?

A szomorú igazság az, hogy ebben a történetben csak a pénzéhes cégvezetők nem buktak. Buktak a nézők, hiszen az egykoron valódi tartalmat gyártó kedvenceikből egyszerű modellek és kirakatemberek lettek, de természetesen maguk az influencerek is veszítettek, ahogy egyre jobban és jobban elkorcsosította őket az a közeg, ahova fiatalon és tudatlanul bekerültek. Ennek felismerését az ő részükről értelemszerűen gátolja, mekkora pénzek is forognak kockán.

A fiatalok elbutításában mindenkinek történelmi felelőssége van, aki részt vesz benne, a számla benyújtása és a végeredmény megszületése pedig akkor fog fájni igazán, ha a jelenleginél sokkal keményebb politikai és társadalmi helyzetben kell helytállnia ennek a gondolatától, egyéni véleményétől és autonómiájától megfosztott generációnak.

Képek: The Business, Creatorok.hu

A politikai szekértáborokon felülemelkedő szavazói rétegek között létezik egy jelentős igény arra vonatkozólag, hogy három évtizeddel ’89 után ne két gátlástalan KISZ-es manipulátor irányítsa a komplett magyar közéletet, ennek a kívánságnak a legitimitása azonban ahogy tavaly, úgy az EP-választások után is megkérdőjeleződött.

Ha kicsit felocsódunk a Momentum kétségtelenül érthető boldogságából és a mémháborús-chatelős-DK-s sikerkommunikációból, láthatjuk, hogy annak a rendszerváltásnak az ideája, ami a harmadik magyar köztársaság minden undorító ügyét és alakját hivatott elküldeni a francba, egy jó ideig a fiókban marad, miután a választáson résztvevők 68%-a döntött a Fidesz-KDNP-DK konglomerátum valamelyike mellett. (Az MSZP-t csak kegyeleti okokból nem említem most).

De miért is történt ez így?

Nagyon könnyű dühből levonni a következtetéseket azokkal a jól ismert frázisokkal, hogy a magyar társadalom múltjának minden része arra determinálja, hogy képtelen legyen ledobni magáról a batyuként hordott sok százéves szolgalelkűségét, de a Kádár-korszak kellemetlen hagyatéka is minden választási kudarc után előkerül, a sor pedig folytatható a funkcionális analfabétákkal, az Orbán-rendszer megbuktatásában kicsit sem érdekelt és emiatt pont bűnrészesként működő Európai Unióval vagy a legegyszerűbbel, amit ilyenkor be lehet dobni: buták az emberek.

Gyurgyák János eszmetörténész, a Válasz Online felületén megjelent esszéje támpontokat próbál adni a jelenlegi hatalom megértéséhez. Elemzését lehet vitatni, ahogy sokan meg is tették, ám a kibontakozó álláspontok a témán jóval túlmutató problémákat is felvetnek: nagyon úgy tűnik, az Orbán vezette iránnyal szemben álló értelmiség nem látja, milyen káros az, ha kilenc év után még mindig a probléma diagnosztizálásánál tartunk.

Mintha nem vették volna észre, hogy ezt a feladatot már ezerszer elvégezték: ismerjük az okokat, a történelmi és társadalmi tényezőket, tisztában vagyunk azokkal a polgári hiányosságokkal, amik hatalomra emeltek, majd sokadszorra abban is tartanak egy ilyen típusú rendszert, a 2010 óta tartó permanens konzílium azonban rendszerint elkerüli, hogy a napnál világosabb okok mellett valamilyen jövőképet is felmutasson.

A tehetetlenség önismétlést szül, eközben pedig úgy kapja a fejmosást a társadalom minden része az alig létező középosztálytól a prekariátus tagjaiig, hogy az alternatíva felmutatása féltucat kiégett rendszerpárt felsorakoztatásában merült ki. A magyar emberek sokadik alkalommal hoztak rossz döntést, miközben a lehetőséget sem adták meg nekik, hogy jó döntést hozzanak.

Nem arról van szó, hogy ne lenne fontos beszélni a saját szavazatukat pár kiló krumpliért eladni kényszerülők vagy a kádárista nosztalgiában élő nyugdíjasok problémájáról, vagyis önmagában a társadalmunk helyzetéről és a jelenlegi állapotok közvetett okairól, de végtelenül aljas dolog csak és kizárólag az ő nyakukba varrni az Orbán-Gyurcsány-tengely megerősödését, mialatt az állítólag a dolgokon változtatni szándékozó politikai elit végig feltett kezekkel állt.

Így nem lehet változtatni.

Világos, hogy kormánypárti és ellenzéki oldal egyaránt nem érdekelt ennek végrehajtásában, ahogy azzal is számolni kell, hogy nem Magyarország az a hely, ahol az alulról jövő, rendszerellenes kezdeményezéseket vállveregetéssel fogadják, márpedig a „kormányt és ellenzékét együtt leváltani”-mentalitás az egyetlen járható út azok számára, akik megértik, hogy szarkupacból nem lehet várat építeni, és bármit is hoz majd a jövő politikája, azt teljesen új alapokra kell fektetni.

A 68% után itt az idő feltenni a kérdést: hova lettek a centrum szavazói? Magyarországon teljesen megszűnt az a kifejezés a politikában, hogy közép?

Érdemes egy pillantást vetni azokra a pártokra, akik működésükben ugyan nem, de kommunikációjukban azért próbálták érzékeltetni, hogy nem a régi társasághoz tartoznak: ez a Momentum, a Jobbik és az LMP. Előbbi sikerének és utóbbi kettő bukásának legfontosabb mementója, hogy a centrumpárti szavazók és a „Fidesz-MSZP/DK” színjátékot elutasítók nem tűntek el, de bebizonyosodott, hogyha a mérleg egyik serpenyőjében a választási lehetőségük az, hogy egy hitelét vesztett LMP-re vagy Jobbikra szavazzanak, a másikban pedig az, hogy otthon maradjanak, akkor Orbán rendszerének elutasítása ellenére is otthon maradnak.

Nyilván nagy pofára esés a centrum szavazóinak a magyarországi politizálás radikalizálódó tempója, pláne, hogy a rendszerváltásnak középről kell megtörténnie, ez a 68% pedig mintha azt is mutatná, alig maradt bármifajta visszahúzó erő, de azért azt sem kell gondolni, hogy a mérsékelt politizálásban gondolkodók teljesen eltűntek volna az országból.

Nem tűntek el, de érdekképviselet nélkül maradtak, ez pedig megbocsáthatatlan dolog. A közállapotok botrányos helyzetére szinte kivétel nélkül tűpontosan rámutató Puzsér Róbert centruma egy olyan illúzió volt csupán, ami a választások eredménye után csak azért nem halt meg, mert igazából meg sem született. A tavalyi kudarcot kizárásokkal, belső botrányokkal orvosolni próbáló LMP és Jobbik minden hónapra tartogatott valami olyat, amivel rövid idő alatt nullára tették magukat, miközben úgy játszották a kívülállót, hogy maguk is a rendszer bebetonozott tagjai voltak.

Sok százezer olyan ember volt ebben az országban, aki támogatta volna a centrum elképzelését, mert bármennyire is nem úgy tűnik, az emberek többségének elege van már a folyamatos polgárháborúsdiból. Puzsér Róbert, a centrum „arca” azonban saját programjának keresztülvitele közben elfelejtette, hogy így, ezekkel ezt nem lehetséges megtenni. Az LMP-vel, amelyik 2010-ben egy globalizációkritikus, elitellenes társaságként ostorozta mindkét oldalt egyszerre, majd vált, amivé vált, vagy a 2006-os tüntetéssorozatok után megerősödött Jobbikkal, amelynek cukisodása ugyan konszolidálta a pártot, de ugyanúgy egy helyben toporgott és mindez később visszafordíthatatlan szakadást okozott.

Ők lettek volna a centrum, és ezekre mondtak nemet az egyébként nagyon is létező centrumszavazók. Törpepártokká zsugorodásuk azonban egy pozitív folyamat is lehet, ha a romok eltakarítása után valami új tud ebből nőni. Valami olyan, ami végérvényesen leszámol az elmúlt harminc év szokásival, ehhez viszont az is kell, hogy megjelenésük után tíz perccel ne váljanak a rendszer részévé. Amíg fel nem tűnik egy olyan erő, ami ellent mer mondani a közvéleménykutatók riasztó görbéinek és képes nemet mondani Orbán és Gyurcsány uszító politikájára, addig abból főzhetünk, amink jelen pillanatban van: önismétlés, kifogások és az egymásra mutogatás.

Képek: 24.hu, Magyar Hang